Ha 26 éves koromba gyakorlatilag teljesen magányos vagyok, akkor ez valószínűleg már így is marad?

A munkahelyemen kívül szinte csak a szüleimmel és nagymamámmal beszélek. Barátaim gyakorlatilag nincsenek, mindenki, akit annak tartottam, vagy legalábbis közeli ismerősnek, szépen lassan "kikopott" mellőlem. Otthagyta az egyetemet, elköltözött, megnősült stb., és onnantól kezdve már alig beszéltünk, soha nem kerestek, egy idő után ha én kerestem őket, nem írtak vissza. Egy emberrel küldözgetünk naponta mémeket egymásnak, egy másikkal pár havonta beszélünk pár szót, hogy ki hogy van.

Eleve kicsit introvertált vagyok, nehezen nyílok meg, oldódok fel, de azt nem értem, hogy akikkel szerintem már baráti viszonyban voltunk, miért tűntek el teljesen.

A kollégákkal szoktak lenni csapatépítők, egy darabig élvezem, de aztán elkezdenének "erőszakosan" itatni (nem nagyon szeretem és nem is bírom a piát), és csak rossz kedvem lesz ettől.

A társkeresésben csak csalódtam, többször nagyon durván, bunkó módon megbántottak, azóta kevésbé érdekel az egész, és tartani is kezdtem a nőktől. Tudom, hogy nem szabadna 2-3 esetből általánosítani, de félek, hogy megint megégetem magam.

Bocsánat, kicsit hosszú panaszkodás lett ebből. A lényeg, hogy úgy érzem, én mindent megtettem a barátságaim érdekében, de valahogy "elhagytak". Talán valami nagy baj van velem, amit nem veszek észre...

Ez a helyzet most már valószínűleg így is fog maradni?