Mennyire visel meg a magány, egyedül vagy egy nagy családban, közösségben élnél szívesebben, és miért?

Bírom az egyedüllétet, az időm nagy részét egyedül a szobámban töltöttem, amíg kolis nem lettem.

Most egy szobatársam van, szintén elég introvertált, és így is tök jó. A sok embert viszont huzamosabb ideig nem szeretem magam körül. Vannak barátaim, meg az egyetemi bulikra és közösségi programokra is általában eljárok (amúgy baromira élvezem is őket), de annyi általában elég is.

Tehát: egyedül vagy max kevés másik emberrel laknék.

Ez nálam egy érdekes kérdés, mert régebben volt hogy 9 emberrel is éltem egy fedő alatt csak nem régiben olyan 3-4 éve annak hogy rajtam kívűl 2 ember most már csak anyukámmal élek.

Meg volt a maga előnye annak, hogy sokan éltünk együtt pl.: a nagy szülinapozások, karácsony, szilveszter.

De nagyon sok olyannal is járt amit jobb lett volna talán nem megtapasztalni. Elég bonyolult és komplex. Én akkor is magányosnak éreztem magam amire csak nem rég jöttem rá, hogy ez a magány volt.

Én bennem akkoriban is megfogalmazódott, hogy kis családot szeretnék. Egy párt magam mellé és ha úgy látjuk úgy alakul akkor 1 gyerek.

Nincs magány érzésem. Megtanultam kezelni a szükségleteimet, felismerem, de nem hagyom, hogy negatív érzelmek társuljanak hozzá.

Egyedül is jó. De szeretnék már családot alapítani.

Engem most eléggé megvisel a magány.

Eleinte jól viseltem még a tavasszal, hogy kihaltak körülöttem a felmenőim, csak hát közbejött egy baleset a nyáron és a háztartási munkáimmal elkezdtem megcsúszni.

Persze volt lakótárs felajánlás, de tök idegeneket hogyan fogadjak magamhoz?! Nagyon pici a lakóterületem, éppen egy személyes.

Távolabbi rokonaimmal nem sikerül sehogy sem a kapcsolattartás. (Baráti, ismeretségi köröm sem tud elég rugalmas lenni.) Mindenkinek megvan a maga feladata, elkötelezettsége.

Nekem eléggé összetett a helyzet. Egyrészről igényem van arra, hogy emberek közt legyek, de ne passzívan, tehát legyenek programok, közösen eltöltött minőségi idő, közben meg ez az egész le tud meríteni, hiába vagyok olyanokkal, akiket szeretek, és vice versa. Van, hogy kicsit egyedül kell lennem 5-10 percre, és olyan vagyok, mint előtte, de olyan is, hogy utána (túlzás nélkül) nyűgös, kimerült vagyok akár 1-2 napig is. Tehát elvonulásra is van igényem.

Másrészről meg egyedül is teljesen elvagyok, nem érzem magam magányosnak. Ez a magányérzet általában olyankor jön csak elő, amikor sorra házasodnak a korombeli ismerősök, vagy olyan programon vannak, ahol én nem, pedig jó lett volna ott lenni, vagy látom, mennyire jól és összhangban vannak a párjukkal, nekem meg ilyenben sosem volt részem.

Az a nagyon masszív és durva magány nálam tavaly volt, főleg ősz körül, mikor idegen városba költöztem egy kis időre, munka miatt, és teljesen egyedül. Este és reggel meg pocsék volt visszamenni az üres lakásba.

Mennyire sokfélék vagyunk... Nekem sokszor még azt is nehezemre esett elviselnem, akit szeretek/szerettem, pl. mikor testvér, vagy barátnő volt a lakótársam, vagy exemmel éltem együtt. Nem láttam a sorozatot, de az, amit te leírtál, hogy nem csak a párommal élek együtt, hanem még két másik baráti párral, az maga a kénköves pokol lenne számomra.

Mondjuk nekem a munkám része, hogy egész nap emberek közt vagyok, emberekkel beszélgetek, néha nap végére már egy értelmes mondatot nem tudok összerakni az édes anyanyelvemen se, olyankor megváltás hazaérni, és egyedül lenni.