Van még rajtam kívül valaki, aki az iskolás évei alatt végig láthatatlan maradt a közösségben, sehogy sem tudott beilleszkedni és mindig egyedül volt? 18/L

Ilyen voltam iskolás koromban. Nem szerettem a közösségi dolgokat, most se nagyon de nem azért mert nem szeretem az embereket, csak jobb szerettem egyedül. Ugyanakkor paradox modon vágytam volna-vágyok olyan emberre akiket közel engedhetnék magamhoz és megértene de nincs ilyen.

Milyen típus vagy? Én INFJ. Alaposan utána olvastam a típusomnak és letisztult miért működök úgy ahogy és másokat hogy kezeljek. Nekem sokat segített de maga a leírás kevés ehhez, meg kell ismerni a kognitív funkciók hogy működnek.

[link]

43/F

Szia! Engem álltalánosban nagyon sokat szekíroztak a kinézetem miatt. (úgy néztem már akkor is ki mint egy madárijesztő) Aztán mivel senkivel nem tudtam úgy kijönni, hogy ne lettem volna szekálódás célpontja, szép lassan magambazárkóztam.

Gimiben már kellőképp láthatatlan voltam így ezek a szekálódások abba maradtak, de továbbra sem mertem nyitni. Igazából már nem is vágytam rá. ha volt valami esemény, akkor persze igyekeztem részt venni rajta (kutatók éjszakája, REND, versenyek stb.), persze emiatt sem loptam be magam, a közöség szívébe, meg mert már ösztönössé vált a távolságtartásom. A tanárok szerintem szerettek. végül is soha nem volt baj velem... Aztán a franc se tudja. 19/L

Én!

Sosem találtam meg a közös hangot a többi korombelivel, egyszerűen nem tudtam miről beszélgetni velük. Nem érdekeltek a témáik, valahogy olyan sekélyes volt mindenki. Általánosban az egész osztályom utált, én voltam az összes gúnyolódás és beszólás céltáblája. A rajztanárommal viszont nagyon jól kijöttem, a szünetekben vele beszélgettem, könyveket adtunk kölcsön egymásnak meg ilyesmi. Időközben rajzszakkörre kezdtem járni, ahol nagyon jó barátságot kötöttem egy pár emberrel, egyikük mind a mai napig közeli barátom. De ők is max 5-en voltak. Velük megtaláltam a közös hangot, olyanok voltak mint én.

Aztán jött a gimi. Egy osztályba kerültem a rajzszakkörös barátaim egy részével és a többiekkel is jól kijöttem, szuper volt minden.

Aztán 10. osztály környékén valahogy megváltoztak, elkezdtek buliba járni és a szórakozás kizárólag a piálást takarta, de nem csak így 'beülünk egy pár sörre és dumálunk". Ó, nem. Szinte öntudatlanra itták magukat majd' minden hétvégén. Ők is elsekélyesedtek, nem tudtam már miről beszélgetni velük. Megváltoztak, én viszont ugyanaz maradtam, max komolyabb lettem. Elvont könyvmoly. Szóval ismét kívülálló lettem. Azzal a barátommal továbbra is jóban voltam (ő nem osztálytárs), illetve megismerem a páromat, és így 12. végére közelebb kerültem az egyik osztálytársamhoz, akivel nem is értem miért nem voltunk jóban korábban. Szóval most van egy 3 főből álló baráti köröm, de ők tényleg igazi jó barátok, biztosan tartani fogjuk a kapcsolatot azután is, hogy elballagtunk.

Szóval szigorúan véve nem vagyok/voltam teljesen magányos, de kívülálló nagyon is. Nem passzoltam bele egyik osztályközösségbe sem.

Hogy hogyan éreztem magam? Nem túl jól. Mindig hiányzott, hogy legyen egy nagy baráti társaságom, akikkel együtt megyünk mindenhova. Aztán megpróbáltam az osztálytársaimmal tartani amikor programot csináltak, és végig pocsékul éreztem magam. Arra vágytam, hogy legyen már vége, ne kelljen velük lenni. Rá kellett jönnöm mindig, hogy nem nekem való a társasági élet.

Piszkáltak? Igen. Általánosban brutálisan, néha fizikailag rosszul lettem emiatt. De túléltem, mínuszban lévő önbecsüléssel ugyan.

Tanárok? A legtöbb nagyon kedvelt, mert velük sokkal jobban szót értettem, mint a diákokkal, tanulmányaim során mindig kitűnő voltam, versenyekre jártam, stb. A többi tanár meg pont ezért utált.