Hogy lehet elviselni azt, hogy az évek során eltűntek a barátok az életemből?

Túltoltam magam?

Ezt nem értem. Miért idegesítettem volna bárkit is? :D

Kölcsönös volt a jó viszony egy ideig. Rám aztán még rosszindulattal sem mondható, hogy bárkire is nyomulnék ha nem akarja...

Olyan unalmas már, hogy az élő fába is beleköt mindig valaki ezen az oldalon.

Leírtam az okokat.

Ha nem fogod fel, sajnálom, de ne sértegess a semmiért.

#5: Nagyon pontosan leírtad ezzel az én helyzetem is.

Mondjuk azt nem értem, hogyha valakinek házastársa vagy gyereke lesz, miért kell leépíteni a barátságokat?

Persze nyilvánvaló, első a család, nem is versenyeznék ezzel, de több éves barátságokat miért kell veszni hagyni azt nem tudom.

Nem nagy bulikba szerettem volna menni velük, mert előtte sem jártam bulizni.

De mondjuk 2 havonta pár órás találkozó se fért bele soha senkinek?

Egyedül nekem nagyon rossz minden program. Látom másoknak is azt tanácsolják, menjenek egyedül bármilyen programra, de elég nyomorult helyzet, ha nem szólhatsz senkihez mondjuk egy kirándulás közben. Nekem ezek mindig társas programok voltak.

#10: Én ezt már nem tudom pozitív, építő állapotnak felfogni. Tegnap döbbentem rá a kérdés kiírása előtt, hogy basszus egyetlen ember nem maradt, akivel kölcsönösen keresnénk egymást. Senkinek nem tudom elmondani ha öröm vagy szomorúság ért. Senkivel nem tudok csak úgy beülni vagy elmenni valahova. Nem tudom senkivel megünnepelni a szülinapom vagy névnapom.

Oké szüleim vannak, de ők sem lesznek örökké.

Végülis megpróbálhatok keresni barátokat csoportokban. Egy próbát megér.