Ki hogyan élte meg a nagyszülei elvesztését?

A papám 3 éve halt meg,covidos volt,nagyon beteg,elvitte a mentő és soha többé nem találkoztunk.A kórházi csomagját a portán kellett hagyni,nem lehetett felmenni hozzá,egy levelet írtunk neki,hogy szeretjük őt és várjuk haza.Remélem még el tudta olvasni.

A halála óta folyamatos hiányérzet van bennem,nem tudtunk elköszönni tőle,meglátogatni,teljesen magára maradt az utolsó napjaira 89 èvesen.Nem ezt érdemelte,hogy így menjen el.

Az utolsó emlékem róla az amikor nyújtja át nekem a nőnapi virágot,közben mosolyog rám boldogan.Ez a kép belém égett örökre.

A papáim eleve nem is ismertem, de a mamáim igen.

Egyikük 3 éve ment el, de vele nem igazán volt jó a kapcsolatom. Nagyon éreztette is, hogy a többiek voltak a kedvencei, velem igyekezett mindig a legminimálisabbra venni a kontaktot.

Az anyai nagyim elvesztése, azonban, nagyon megviselt. Szegény a 12. szülinapomon ment el. Agyvérzése volt, de arra már nem emlékszem, mennyi időt töltött a kórházban előtte, míg egyszer csak el nem aludt. Nagyon sokat köszönhetek neki, minden téren. Amikor kicsi voltam, a szüleim állandóan dolgoztak, ha pedig otthon voltak, tiszta stressz volt mindkettejük. A mama volt az, akire mindig lehetett számítani, aki mindig elérhető volt, mindig ott volt. Hihetetlenül kedves és gondoskodó volt, és ő volt az egyedüli, aki mindig meghallgatott és érzelmileg is elérhető volt. Sose kaptam senkitől sem még annyi szeretetet, mint tőle, és ez a mai napig így van, pedig már 2x annyi idős vagyok.

Már feldolgoztam, hogy ez történt, de így is hiányzik.

Annak idején 3 éven belül meghaltak mind a 4en. Ráadásul anyu szülei alig 4 hónap különbséggel. Őszintén szólva nem álltunk közel egymáshoz, a nagyapám mindig is gyűlölt egyébként is. Sírtam, szomorú voltam, de hamar elmúlt.

A kutyáim halála sokkal jobban megviselt.