Ki hogyan élte meg a nagyszülei elvesztését?

Mint amikor elsárgul egy falevél és lehullik. Az öregek meghalnak. Mintha egy másik dimenzioban lenne az egész mint én. Ha majd öreg leszek én is meghalok.

Kb így. Természetesnek veszem szinte.

Emellé az is hozzá járul hogy nem látom öregen az élet értelmét. Vegetálni egy otthonban vagy kórházban vagy zombiként. Habár fiatalaon se látom sokszor az értelmét a sajátomnak.

Az egyik nagypapámnál még általános iskolás voltam, rosszul érintett, a másik nagypapámnál érettségis évben, nyelvvizsga előtt voltam, szintén rosszul érintett.

Egyik nagymamámat nem tudtam meggyászolni, mert közvetlenül anya halála után egy hónappal ment el, másik nagymamámnál örültem, mert nem szerettem.

Mindkét nagypapám viszonylag rövid betegség után halt meg, de azért lehetett sejteni már az elején, hogy mi lesz a kimenetele, és szép kört értek meg mindketten. Az apai nagyapám a mai napig nagyon hiányzik, pedig már húsz éve meghalt, de vele nagyon közel álltunk egymáshoz. Azt sajnálom a legjobban, hogy ő az egyetlen, aki egyik dédunokáját sem ismerhette, pedig biztosan nagyon szerette volna őket, és hát sajnos a férjemet sem volt alkalma megismerni, pedig biztosan nagyon jóban lettek volna, ők beszélgetni is tudtak volna, mert ő volt az egyetlen nagyszülőm,aki beszélt angolul (a férjem amerikai), meg azon kívül még négy másik nyelven is.

A nagymamáim már nagyon rossz állapotban voltak, amikor meghaltak, és mindkettejüknek már évek óta tartott ez az állapot, náluk ez teljesen elfogadható volt, mondhatni megváltás volt nekik. Anyai nagymamám már legalább egy éve nem tudta akkor, hogy hol van, kik vagyunk mi, vagy ki ő, rossz volt őt így látni, mert amúgy világ életében egy talpraesett, öntudatos, önálló nő volt.

Nos...apai nagyapám 15 évvel a születésem előtt hunyt el. Anyai nagyapám 3 éves koromban, nem emlékszem az arcára, pedig ő még látott engem egy alkalommal, de vizuális emlékem nincs róla egyáltalán.

Anyai nagyanyám 13 éves koromban távozott el szívinfarktusban, hirtelen és váratlanul történt, ő volt az első rokonom, akinek a temetésén ott voltam, s akkor volt szerencsém először megtapasztalni, milyen érzés az, mikor egy szerettünk már nincs többé. Apai nagyanyám pedig 17 éves koromban hagyott itt minket vastagbélrákban, ő már kórházban volt, s akkor már úgymond fel voltam készülve a legrosszabbra. Vagyis nekem már csak a nagymamáimról van aktív személyes emlékem, s mint látod sajnos az ő társaságukat sem élvezhettem túl sokáig.

Nekem ezt dobta az élet, ez van, emléküket azóta is őrzöm.