Olvasd el a történetem. Nem érdekel semmi az életben, és genetikai hulladéknak érzem magam, mit csináljak?

Olvasd el végig mielőtt ítélkező kommenteket írsz.

Nem nagyon érdekel úgy igazából semmi az életben, az emberi kapcsolataim kuka, barátaim nincsenek, totális genetikai hulladéknak érzem magam.

Kisgyerekként, és fiatalként el voltam kényeztetve, mindenféle hülyeséget, apróságot megkaptam amit kértem. Olyan igazán nagy dolgokat viszont sosem kaptam egyébként, mint más gyerekek, pedig anyáméknak lett volna rá bőven. Ballagásra kaptam egy új iPhonet, de ez volt a legdrágább dolog amit valaha kaptam kb.

Az osztálytársaim kb. mind jól öltöztették a szüleik, nekik normális, menőbb cipők, ruhák, telefon, stb… Engem mindig a legolcsóbb ruhákban járattak amin nem volt semmi márka, a kínai cipők fél év alatt tönkrementek, csak ezért is kicsúfoltak. Csak azt nem értem, hogyha minden hülye játékot, és csecse-becsét megvettek nekem amit kiejtettem a számon, akkor a ruházkodásomat miért sz*rták le teljesen? Vagy nekem 10-12 éves gyerekként magam kellett volna tudjam, hogy mi a társadalmi norma, és kérni kellett volna ezt is a kedves szüleimtől?

Amikor nyertem tombolán egy nike pulóvert, akkor konkrétan megtapsoltak, elég szarul esett.

A másik, hogy amikor elkezdtem kamaszodni, akkor a hormonok miatt hónalj szagom lett, erről sem világosított fel senki otthon, nem kaptam dezodort, az eredmény megint az lett hogy kiutáltak, mert büdös voltam.

Ugyanez vonatkozik a frizurámra, nem vittek sosem fodrászhoz, csak amolyan fél évente levágjuk, lesz amilyen lesz, ezért is megkaptam a napi b*szogatást az iskolában, hogy nincs frizurám.

Aztán már vég érvényessé vált hogy mindenki utál az osztályban, úgy hogy nem ártottam senkinek.

Másik osztályokból volt elvétve egy-két haverom, de azok sem voltak maradandóak.

Jó képességűnek tartottak a rokonaim, szüleim, de kis koromtól úgy neveltek fel, hogy tanuljál, különben nem lesz belőled semmi.

A szüleim egyébként mindketten diplomás, 60 feletti „értelmiségiek”. De nem beleszületett, hanem a tanyáról, földet túró parasztok közül feltörekvő fajta. Nem igazán vannak barátaik, szerintem azért mert saját magukat a többi ember fölé helyezik fejben, csak azért mert elvégeztek egy főiskolát. Mindkettő alkoholista, család fekete báránya, nem igazán vagyok rá büszke hogy ilyen emberek a szüleim, tudom, nem szép dolog. Ami nem diplomás szakma, azt egyenesen lenézik mind a ketten. A pénzzel nem nagyon tudnak bánni, a születésem óta(20 év alatt) elitták legalább két új autó árát, és emellett nem éltünk soha rosszul, sosem volt hiányunk semmiből, 4-5 csillagos hotelekbe is mentünk üdülni nem egyszer. És nem is a lezüllött alkoholisták, csak nagyivók. Vásárlási szokásuk is katasztrófa. Sokkal jobb életszínvonalon élhetnének ennyi pénzből, amennyit kapnak. A családban nem szívesen látják őket egyik rokoni ágon sem, mert odafele is lenéző viselkedést mutatnak, nem képesek saját magukban keresni a hibát. Egyébként mindkét szülőm elég problémás gyerek volt kis korában.

Harmadik osztályos koromtól nem voltam kitűnő, csak jeles, és emiatt folyamatosan ekézett anyám, hogy vegyek példát a kitűnőkről, és már akkor veszekedések voltak otthon emiatt. 8 éves voltam. Utána nem voltam kitűnő sosem, csak egyszer hatodikban. De az iskolában is nagyjából csak azért tanultam meg a leckéket hogy anyámék otthon békén hagyjanak, undorral és gyomorgörccsel mentem be minden nap az iskolába. Ha hármast hoztam haza, már ment a balhé, és a leszidás, büntetés.

Leérettségiztem, a magyaron kívül minden ötös lett. Szakmát ezzel nem kaptam, csak érettségit.

Kellett jelentkezni főiskolára, igazából fogalmam sincs a mai napig, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, de elmentem főiskolára. A diplomám nemsokára meg lehet, de ez sem érdekel igazán, és gyűlölöm, undorodom tőle.

Az érettségi után végre fellélegeztem hogy nem kell többet látni az osztálytársaimat, és a mai napig úgy gondolom hogy nem mennék vissza abba a pokolba. Ebben is különbözök a többi embertől, mert más szép emlékként tekint vissza az iskolás éveire, nekem rémálom volt az egész.

Volt egy-két haverom azóta, de azok is lekoptak.

Mára minden nap olyan üres, unalmas hétköznappá vált, időm mint a tenger, de semmihez nincs kedvem, azok a dolgok, hobbyk, amiknek régen örültem, már azok sem tesznek boldoggá, nem érdekel. Szívesen megnyerném a lottót, ezt legalább tudom.

Nem tudom hogy van-e egyátalán olyan munka amit szívesen csinálnék, az eddigi munkahelyeimen sem voltam valami népszerű, hasonlóan a középiskolához. A kisugárzásom is olyan, hogy nem szeretnek az emberek.

De lehet egy bolti eladó állással is beéréném napi 8 órában, nincsenek nagy igényeim.

De lehet az lenne a legjobb ha karácsonykor a díszek mellé felakasztom magam a fára, akkor már biztosan nem fog fájni semmim hiányozni sem fogok senkinek.

Van valaki akivel elbánt az élet szintén?