Szerintetek jó irányba tart az életem?

Egy éve egyetemre készültem tanárnak, de a jelenlegi helyzet miatt úgy gondoltam hogy nem akarok tanár lenni és én ezt nem vállalom be. Egy évig semmit nem csináltam, depresszióba estem és csak itthon voltam. Voltak alkalmi munkahelyeim, de nem találtam a helyem. Barátaim azeltőtt se voltak, a lányoknál se voltam sikeres, mindig elutasítottak, de középsuliban még elvoltam, mert a magányomat elnyomtam a tanulással. (Sokszor pluszba is tanultam csak hogy a gondolataim elterelődjenek). Viszont így hogy semmit nem csináltam nagyon rám talált a magány.

Jelenleg viszont elkezdtem talpra állni és összeszedni magam. Jelenleg csinálom a jogosítványt, az alkalmi munkáimnak legalább annyi haszna volt hogy megkerestem rá a pénzt. Továbbá szeptemberben elkezdődik a szakképzésem is felnőttképzésben villanyszerelőként. Viszont itt kezdődnek a gondolataim megint rossz irányba menni.

Pl. mivel a nyelvvel sincs gondom szeretnék majd ezzel a szakmával külföldre menni és akár új életet is kezdeni. Rossz családi körülmények közt élek, szóval senki és semmi nem köt haza. Viszont több helyen megkaptam azt hogy hülyeség volt villanyszerelőnek menni mert túl sokan vannak és nehéz érvényesülni. Ráadásul az itthon szerzett szakmai papírt nem is fogadják el külföldön. Ez egy kicsit felidegesített most. Egy éve végre először reménykedtem, de most azt mondják nekem hogy hülyeséget csinálok.

A másik problémám pedig a magány. Őszintén lehet nem normális ez, de nem is annyira barátokra vágyok. Igazából én ha találnék egy leányzót akivel boldogan ellennénk bőven meglennék elégedve. Nem szeretem az embereket, de ez nem azt jelenti hogy ne hiányozna az érzés hogy szeressenek, illetve hogy én is szerethessek valakit odaadóan. Viszont itt is volt hogy valakivel beszéltem erről a gondomról és annyira lehúzott az életről hogy nem igaz. Pl. nekem a kamaszkoromban nem volt semmi érdekes. Nem voltam egy buliba se mert ha menni akartam se hívtak/ha mentem látványosan leráztak. Nem csajoztam, nem bandáztam, mert akárhányszor próbálkoztam nem álltak szóba velem. Egy idő után meg el is engedtem. Ez az ember meg azt mondta nekem hogy az a baj velem hogy én ezt végleg elcsesztem, mert hogy kisgyerek korom óta kellett volna szocializálódnom és hogy ne 20 évesen akarjak már csodákat tenni, felnőttem vége. Ami ebben jobban fájt hogy nem veszekedtünk és alapból jó embernek ismertem meg és most se változott ez a véleményem, csak olyan tényszerűen mondta.

Valóban elkéstem 20 évesen? Tudom fiatal vagyok, de se barátaim, nem jártam bulizni és úgymond nekem kimaradt az hogy "kiéljem" magam. Ráadásul nem is érzek erre vágyat. Azt mondta nekem ez az ismerősöm hogy 20 évesen egy 40 éves megkeseredett ember vagyok. És nem akarok megsértődni rajta, hanem egyszerűen az vágott mellbe hogy minden szavát igaznak éreztem és csak nem akartam eddig látni a fájó igazságot.

Azt a végén szeretném megjegyezni hogy nem hisztizni jöttem ide és nem várom el hogy itt bárki is sajnáljon. Egyszerűen csak kívancsi vagyok ki hogy látja ezt és más is így gondolja e. Illetve nincs nagyon kinek kiadni magamból ezeket a dolgokat.