Magányos férfiak! Ti hogy viseletek a magányt?

Én most 26 éves vagyok és még nem volt kapcsolatom, mára már nem is vágyok rá.

Én kb 15 éves koromtól úgy 24 éves koromig próbálkoztam lányoknál, utána már nem érdekelt, felfogtam csúnya vagyok arcra ezért nincs esélyem. Ezt azért írtam le mielőtt valaki azt írná a nőket hibáztatom.

Amikor kerek szülinap van akkor a legrosszabb, 18 évesen, 20 évesen, 25 évesen, na akkor elég rossz.

Pénzes srác se vagyok, keveset is keresek, így még a pénzemért se jön velem össze senki. Rossz nézni, volt osztálytársaim is kapcsolatról kapcsolatra, de soknak már gyereke van, meg asszem a 20ból csak 3munknak nincs kapcsolata.

Sok sulistársam már házas. Meg már a második gyereket várják.

Nem foglalkoztat van más az életben, annyi, hogy akik jó diplomát szereztek ,mérnök, infós stb keresnek most nettó 500 felett azoknak 25 felett már bőven lett kapcsolatuk, ilyenkor már a nők se annyira nézik a külsőt mint tiniként. Ilyenkor már családalapításkor azért elég keményen az anyagiak dominálnak. Főleg egy olyan nőnek aki már vagy 30 és gyereket akar valamint keveset keres.

Ha egyszer másban nem látom a boldogságot vagy a célt nem tudok mit tenni. Egy ideig elvoltam, eljártam erre-arra, próbálkoztam ismerkedni, kudarc kudarc után.

Gyakran elképzelem mikor jövök haza, hogy milyen jó volna ha várna valaki, vagy spontán, hogy egy hétvégén ha lenne valakim de jó lenne elmenni egyet valamerre, vagy este ha filmezek valaki ott ülne mellettem.

3-as, nincs ebben semmi ellentmondás.

Jelen állás szerint alapvetően nem vagyok boldog, de vannak jó élményeim, amik feltöltenek némi boldogsággal hosszabb-rövidebb időre.

Viszont élénken emlékszem azokra az állapotokra, amikben egy-egy szakítás után voltam.

A legutóbbi ilyen állapotból való felépülésem óta pedig be kell valljam férfiasan, félek ismét idejutni. Inkább egy nem-boldog élet időszakos örömökkel, mint azt figyelni, vajon mindent jól csinálok-e, hogy a másik ne hagyjon el, rettegni a szakítás utáni mérhetetlen szomorúságtól.