Ha még 25 év után is felzaklat az, hogy bántottak, akkor azt még nem dolgoztam fel?

Már 25 éve voltam gimnazista+kollégista is egyben. Nem most volt. Akkor még nem bullying-nak hívták az iskolai zaklatást, hanem lúzergyerek-menők párharcának.

Csak én annyira lúzer voltam, hogy nem harcoltam. El akartam bújni, meg akartam semmisülni. Mindezt azért, mert tipikus szemüveges-copfos-kitűnő tanuló-nem bulizó hülyegyerek kislány voltam.

A kollégiumban is volt olyan nevelőtanár, aki kimutatta az ellenszenvét irántam, gyakorlatilag ő szította fel az egészet egy jól irányzott, többiek előtti beszólással, ha már épp elült volna.

Ez végigkísért az érettségiig.

A fizikai erőszakon kívül minden volt. Azt nem merték, mert elitgimnázium voltunk, kirúgás járt volna érte, de szóban mindig fenyegettek vele, hogy sose tudhassam, hogy meg merik-e tenni vagy sem. Csak utólag láttam át, hogy amúgy ezt nem merték, akkor nem tudtam és mindig rettegtem.

De a kiközösítést, megalázást, megszégyenítést mindig merték. Annak soha nem volt következménye. Én évekig olyan néma voltam, hogy végül azt sem tudtam már, tudok-e még beszélni. Csak az iskolában beszéltem, és ott is csak akkor, ha a tanár kérdezett.

Mondhatnánk, hogy 20-25 év után felnő az ember, benő a feje lágya. Hát nem. Az én osztályom az első 5 éves érettségi találkozóra még elhívott (23 évesen!!!), de amikor ott voltam, hiába mentem oda bárkihez, elhúzódott, odébbment. Senki nem beszélt velem!!!! Az az ominózus nevelőtanár is ott volt, de a köszönésemet se fogadta! Helyette tüntetőleg kiült a körből a többiekkel beszélgetni, én pedig egyedül maradtam, mint régen. Le is léptem azonnal. Nem köszöntem el senkitől, kitől tudtam volna.

A 10 évesről kaptam egy fülest, hogy körbeadták a volt osztályban, hogy engem nem szabad meghívni, nehogy valaki elmondja nekem, hogy mikor és hol lesz (ennyit azért egyvalaki, egy jobbérzésű elmondott).

A 15 évesről és a továbbiakról már információm sincs. Eltűntek, mintha sosem lettek volna.

Közben persze éltem az életemet, eltemettem ezt az egészet, h.ülyék, ez van.

Nemrég viszont egy ismerős mesélt egy történetet, hogy a gyereke osztályában az egyik kislányt bántja pár másik (az ő gyereke nincs benne, csak kívülállóként mesélte), és az osztályfőnök is a zaklatókat szereti, mert a bántalmazott kislány egy áldozottípus, tipikus lúzer, csak rontja a jó társaságot, minden buli savanyú, ha ő is ott van, stb, úgyhogy ő szülőként is az osztályfőnökkel ért egyet.

Ne tudjátok meg a reakciómat. Reflexből először az osztályfőnököt mondtam el mindenféle inkompetensnek, ismeretlenül is, majd már az ismerősömet is, hogy hogy érthet vele egyet. A végén már sírtam.

Senki nem értette a hirtelen kirobbanó heves reakciómat és a dühömet egy olyan szituáció iránt, ami nem is érint. A végén mondtam el, hogy én voltam ez a kislány 25 évvel ezelőtt. Ezt senki nem tudta rólam, mert nem reklámoztam.