Létezik ebből kiút? Magány, fiatalkori válság, ésatöbbi...

Üdvözlöm az Olvasót!

Hazudnám, hogy röviden leírom, mi a szituáció, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült... Akárhogy gondolkodom az életemen, nem jutok dűlőre, hogyan javíthatnék az életminőségemen. Ott tartok, ha elpatkolnék, talán még jobb is lenne a világnak, sokan éreztették már velem, volt, aki közölte is. Voltam már ezzel pszichológusnál (többnél), akik annyit találtak mondani, hogy "foglalja le magát és akkor nem lesz ideje ilyenekre figyelni" - nem mondják?! :') Megfogadtam, a munkám/hivatásom segít, tovább viszont nem jutok évek óta.

(Kis kitérő, ha nem szeretsz olvasni, lépd át a zárójeles részt: nem volt egy álom a gyermekkorom, folyamatosan a betegség- és szegénységtudat dolgozott a Szülőkben, a negatívat láttam és tanultam meg figyelni, az rögzült sémaként, így általában a rosszra készülök mindenben - ez már eleve egy ingatag alap, egy aggódó, szorongó emberré váltam. Valamiért a szerencseosztáskor sem kerültem sorra, ami rosszul sülhet el, az be is teljesül esetemben, amolyan "Pistike összetörte a tükröt, én összeszedtem a darabjait, az én kezemben meglátták és engem szidtak meg helyette" sztorikból állnak a hétköznapjaim. És akkor itt van még a legnagyobb szög a koporsómba, hogy hiába igyekszem mindenkihez előítéletek nélkül, türelmesen, ember módjára, nyitottan hozzáállni, minden erőmet összeszedve, mégsem voltak barátaim - az egyetlen "hűséges" társam a mobilszolgáltatóm (10 éve)... Valamiért nem tudnak hozzám kapcsolódni az emberek, pedig nem hiszem, hogy egyedül lennék a negativitásommal, már csak körbenézve is a világban.)

A fentiekből az alábbi élethelyzet keveredett ki: a munkámat szeretem, hivatásként kezelem, hozott egy rendszert a hétköznapjaimba, amire szükségem volt, amíg bent vagyok és van feladat, addig úgy érzem, szárnyalok, elismerik a kollégák a hozzáértésem (és ennyi részükről). Aztán hazamegyek és szar'nyalok... Nem tudom, merre tartok az életben, egyedül vagyok, senkihez nem tudok szólni, élményeket megosztani, vagy megélni. Próbálok ismerkedni, társkeresőkön értelmes, személyhez szóló szövegekkel nyitni, de semmi reakció, mintha szellem lennék az emberek szemében még barátként is. Bár a munkámmal alapvetően jól keresek és a hobbim is hoz pénzt a házhoz, de a magány miatt egyre jobban rám telepszik a leszarok már mindent is érzés, emiatt már nem figyelem a keretem, túlköltekezem magam, mégsincs meg szinte semmim, ami egy átlagembernek (autó, saját lakás, ilyesmi), kifolyik a kezeim közül a pénz, mintha az is menekülne tőlem. A tartós magány és befelé figyelés az egészségemnek sem tett jót, hipochonderré váltam, mindenféle szomatikus (és kevésbé olyan) tünettel, eü problémával. Mondhatom, hogy a hivatáson kívül az összes életterületem egy katasztrófa és kukába kellene dobni, a nulláról felépíteni.

De ilyen alapra mégis hogyan?! Honnan kezdjem, kihez forduljak? Pszichológus eddig csak pénzt vitt, gyógyszereket szedni nem akarok azért, hogy kevésbé érezzem feleslegesnek magam, ez nálam elv. Milyen terápiák segíthetnek az emberileg ennyire elveszett szerencsétlenen, mint én? Hobbis csoportokkal próbálkoztam, kiírtam kérdést, kezdeményeztem, egyetlen reakció nem született rá... Hogyan tudnék kitörni ebből a szürkeségből? Nem látok a ködtől és félek, a szakadék felé robogok...