Egyedül iszogatok azokon a helyeken, ahol a hat évvel ezelőtti exemmel voltam és sírok. Van ennél szánalmasabb?

Egyetértek az elsővel.

Voltam már hasonló helyzetben, és tényleg úgy gondolom, hogy inkább éld meg az érzéseid magadban, de ne süllyedj odáig, hogy ő is tudjon róla.

Ha pedig ennyire nem tudod feldolgozni az érzéseid, lehet, hogy jobban jársz, ha felkeresel egy pszichológust.

Igazából nem őt siratod, hanem magadat. Egy jó történet, amiben részben ugyan az adott személy is veszteség, de leginkább végső soron azt siratod, amit magadból vesztettél el. Amikor kiírtod vagy kiírtódik(igazából kiírtod, magától nem annyira megy) a fájdalom elkerülése miatt az érzés valódi képessége és már csak az emlékéből táplálkozol, az egyrészt egy kiegyensúlyozottnak gondolt és sokszor tapasztalt helyzet, amiben a hiánya a létező önmagadnak ez a sírás egy olyan pillanathoz kapcsolva, amikor még tudtál érezni. A tapasztalatom azt mondja, hogy iszonyú nehéz az, hogy ebből kimássz, mert a racionálissá vált éned gyengeségnek tartaná, hogy megint EMBER vagy. Még nehezíti, hogy emiatt a szociális tevékenységed is csak látszólagos, a normális emberi viselkedés lehetséges letükrözése, csak míg a többiek tényleg annyira suták, te csak eljátszod miközben amúgy sokkal nagyobb baromságokba mész bele az elvesztett önmagad keresése közben.

Két dolgot tudok tanácsolni. Az egyik, ne a rossz helyen keresd a megoldást. A helyek ahol iszol és sírsz, azok a maradék jóhoz való kapcsolódási kísérletek, amik nem oldanak meg semmit, de őrzöd benne a maradék érző lényedet. Tartsd meg a lelkedben, mert ez a jó hogy is mondjam, kapuja. Ha hozzá jó érzés és emlékek kötnek, vagy éppen valami nagyobb, ez egy lépés is lehet, de nem a megoldás. A megoldás, hogy azokon a helyeken és azokkal az emberekkel, akik annyi fájdalmat okoztak neked miközben te csak jó akartál lenni, hogy lecsupaszítottad magad ennyire és mialatt egy páncéllá váltál a fájdalommal szemben magányosan siratod a szépet, na azokkal végre nyersen letisztázod. Akkor is ha ők nem akarják. Akkor is, ha szét kell verned az arcukat.

A másik, hogy ne kerüld azt akit belül a maradéknak érzett és részben emiatt került szeretet miatt nem keresel. Fogalmad sincs ember, hogy mennyire szereted és ha hagyod magadnak, akkor elképesztő erővel fog visszatérni amit elvesztettél. Nem tudom leírni hogyan. Katarzis ami a kiégett racionalitásnak elsőre rövid életűnek tűnik, de aztán rájössz, hogyha ezt a kettő dolgot megtetted, akkor végre nem menekülsz önmagad elől és nem menekülsz mások elől és ami most gyengeségnek tűnik, az egyszerűen te vagy és nem kevesebb hanem több leszel azzal, hogy visszanyered azt, ami most nem a tiéd.

Utána már nem csak a vszeteség tapasztalatával, hanem a nyereség tapasztalatával is tudsz majd élni és használni a létedben az érzést, de azt a tudást is, amit az érzelemmentes éned megszerzett.