Miért hajtják a magányosoknak, hogy önmagukra fókuszáljanak?

Mert az embernek elsősorban önmagában kell egy kerek egésznek lennie. Persze, azt senki nem tagadja hogy szar egyedül és jó ha vannak az ember életében olyanok akikre számíthat, akár barátok, akár párkapcsolat, akár család. De aki egyedül teljesen magába zuhan és nem tud rendben lenni a világgal és önmagával, az emberekkel körülvéve sem lesz soha boldog. Ha nem vagy rendben magaddal, akkor nem várhatod hogy majd más helyrepofoz.

Másrészt aki depizik meg negatív, azt az emberek zsigerből kerülik. (Ezt saját bőrömön is tapasztaltam pár éve.) Ha az ember megtalálja saját magát és a boldogságot, az életvidámságot egyedül is, akkor előbb-utóbb jönnek a kapcsolatok is. Az életöröm és a magabiztosság vonzó tulajdonság, az állandó negativitás és nyomorultkodás taszító.

Senkit nem érdekel, hogy te boldog vagy-e sőt nem is tudják, hogy esetedben mi is a boldogság definíciója.

A családod sem, ők azt akarják, hogy biztos lábakon állj meg család meg blablabla...de az egyént nem ismerik benned. A barátok dettó felszínesen állnak hozzád.

Az ember magaára van utalva, hogy vagy felépíti önmagát vagy lerombolja. És a szomorú az, hogy a többség az utóbbira kényszerül, amit elfogadásnak hívunk. Ez lehet azért, mert szociálisan fogyatékos avagy mert ronda vagy szimplán lúzer(anyagi értelemben) de attól még igaz.

Ha boldog akarsz lenni, ohadt sokat kell tenni érte, és akkor sem biztos, hogy sikerül. De ha mégis, akkor meg úgy gondolsz az egészre, hogy uhh a francba ezen stresszeltem.