Miért nem tudják sokan értékelni az egyedülállóságot?

Én értékeltem azt is amikor egyedülálló voltam. De azt is, amikor már nem. Mindegyik időszakban meg kell találni a kiteljesedést.

Én jól éreztem magam szingliént, de teljesebb az életem így, hogy van kivel megosztani az apró eseményeket, hétköznapi dolgokat. Szerintem alapjáraton erre vagyunk kitalálva, hogy kiegészítsük a párunkat és viszont. Szeretem, jó így, de nem lennék elveszve egyedül sem.

Mint ahogy nem mindenkinek való a párkapcsolat, úgy az egyedüllét sem való mindenkinek.

Egyébként azok jobban félnek az egyedülléttől, akikben erősebb a megfelelési kényszer, és jobban meghajlanak a társadalmi nyomásnak, a család nyomásának, az ismerősök felől érkező házassági, babavárós híreknek.

Én már gyerekkoromban is jól elvoltam egyedül (tesóm 5 és fél évvel utánam született). Suliban nem nagyon barátkoztak velem, mert legkisebb voltam, balkezes, pedagógusgyerek, később lett szemüvegem, fogszabályzóm, pattanásaim, egy rakás okot találtak gúnyolódni vagy akár csak elhanyagolni. Nekem meg kellett tanulnom ezeket letojni, és egyedül is jól érezni magam, különben most a gatyám is rámenne pszichológusra, pszichiáterre depresszió miatt. Viszont így nem érzem nyűgnek az egyedüllétet, számomra ez komfortos.

De aki megszokta a nyüzsgő társasági életet, annak meg az egyedüllét nem komfortos.