Akiknek így nagyjából rendben van az élete, azok honnan tudják hogy mit, mikor, miért és hogyan kell csinálniuk?

Tegyük fel viszonylag boldogok is, leküzdik a nehézségeket, aztán eléldegélnek. Irigylem őket, hiszen bár gondolom tesznek is érte, de legalább tudják hogy mit akarnak. Én azt se tudom, a próbálkozásaimtól teljesen lenullázódott a motivációm bármihez is, kiszámíthatatlan hangulatingadozásaim vannak az enyhén nem jó és a rettenetesen szar között. Hiába értem el célokat, utólag nem okozott örömet és nem látom mi hasznomra volt a sok szenvedés. Amit meg nem értem el, bár próbálom megmagyarázni, vagyis inkább bemagyarázni magamnak hogy miért nem és miért jó ez nekem, egyszerűen nem tudom feldolgozni. És amíg élek nem fogom, mert cserében ebben a semmirekellő elmúlt éveimben is csak gyorsul az idő múlásának érzete, elég lassan felejtem ezeket is.

Akárhogy is nézem, hiába vagyok most rosszul és esetleg ha majd jobb lesz, akkor is úgy fogom gondolni, végső nyugalmam csak akkor lesz ha majd véget ér az életem. És remélem nem is lesz utána semmi, így lenne a legjobb, elfelejteni örökre ezt az egész bohóckodást amit az emberiség művel ezen a Földön, mert így, ebben a formában ennek semmi értelme. Itt elemi szinten van nekem a világ működésével a problémám, amin egyszerűen nem lehet változtatni, legfeljebb elfeledtetni egy időre.

Nem akarom behozni a vallást, agnosztikus vagyok, de mivel keresztény katolikus közösségben nevelkedtem, eléggé belémivódott ez az istenes dolog. Erre csak azt tudom mondani, hogy ha létezik is, és halálomkor elé kerülök, akkor megmondom neki hogy inkább a pokol tüzén égek a végtelenségit, minthogy elismerjem a nemes cselekedetét, hogy megteremtette a világot így és megengedte az én és az összes többi, sokkal rosszabb sorsú ember szenvedését. 27/F