Az baj, ha jobban szeretek a saját gobdolataimban élni, mint a valóságban?

3-4 éves korom óta jobb szeretem a gondolataimban élni az életem. Ha történik velem valami rossz, amint van szabadidőm, azt átalakítom a gondolataimban a legjobb élményekké. Emellett a gondolataimat mindig hangosan kimondom, pontosabban csak motyogok. Az agyam állandóan pörög valami filozofikus dolgon, és ezeket egy mellékhelyiségbe elvonulva kénytelen vagyok kimondani, hogy jobban érezzem magam. Nem érzem, hogy máshoz beszélnék, ne értsetek félre. Csak szeretek hangosan gondolkodni, mert különben úgy érzem, hogy beégetem magam... Saját magam előtt.

Na de a lényeg, hogy sokszor elkalandozom és nem létező embereket, szituációkat szövök a fejemben. A gondolataim, koncentrációm pedig szinte csak oda irányul a nap nagy részében. Emellett valahogy úgy érzem, mikor végleg elhagynám ezt a fantáziavilágomat, hogy a világ rossz. És hogy nincs semmi olyan boldog az életben, mint amiket ezek a gondolataim adnak (jó ez nyilván túlzás, vannak jó dolgok így is bőven, csak kevesebb).

Tehát nem a fantáziavilággal van a baj, hanem azzal, hogy párhuzamosan "működik" a való élettel. Mostanában barátkozni sem tudok (bár sosem voltam extrovertált, meg nem is vàgyom barátok tömkelegére).

Ha esetleg van valakinek tanácsa, hogy hogyan hagyjam el ezt, akkor szívesen elolvasnám, illetve más hasonló helyzetű embereket is meghallgatnék.