Nem érzem szeretve magam, mit tegyek? Hogyan lehet szeretetet kapni?

Oké, tudom, hülyén hangzik a kérdés, de kicsit kétségbeestem az elmúlt időszakban. Nem érzem azt, hogy úgy valaha is kaptam volna igazán szeretetet. A családom az teljes katasztrófa ilyen téren, de nem is ez bánt, hanem az, hogy újabban a barátaimmal se érzem azt, hogy szeretnének, fontos lennék nekik. Nem hiszem, hogy ennek mentális okai lennének. Simán csak ahogy viselkednek velem. És nem, nem rossz emberek, nem rossz barátok, nagyon érzékeny, kedves lélek mind. Épp ezért nem értem mi történt az elmúlt 1 évben. És lehet velem van a gond, mégis ahányszor ezt felvetettem, a reakció az volt, hogy ne bolondozzak, hisz szerethető vagyok. Hiába, velem már nem törődnek úgy, ahogy egymással, engem már nem keresnek, velem már nem igazán jönnek össze a találkozók stb. Most megutáltak volna? Elhidegültek volna? Amikor erről próbáltam beszélni velük, azt mondták, hogy nem akarnak zavarni, mert sok a munkám.. És hiába mondtam, hogy azért sok a munkám, mert nincs más az életemben, ebbe tudok elfeledkezni és nem zavarnak egyáltalán, valahogy mégse keresnek. Régen azt hiszem szerettek, a maguk módján. Velem persze sose voltak annyira odaadók, de ez lehet azért, mert én mindig úgy teszek, mintha nem kottyanna meg semmi sem, mintha erős lennék. Ez nem jelenti azt, hogy nem beszélek az érzéseimről, de én tényleg igyekszem mindig felállni, tovább lépni, haladni. Nem nagyon látnak engem az emberek megtörni, lehet ezért érzik azt, hogy velem nem kell annyit törődni sem. Hogy nekem elég, ha havonta írnak egy mizut most már, mert én úgyis mindig megoldom. De nem. Ettől még iszonyúan éhezem a szeretetre, és unom, hogy mindig én szedek össze másokat, hogy mindig próbálok figyelni mások lelkivilágára, ha valakinek baja van, rögtön ugrok, de ha velem van valami, akkor senki nem tud semmit és csak sajnálja. Én nem azt várom, hogy megoldják a problémáimat helyettem, én csak szeretném, ha szeretnének. Ha néha engem lepnének meg egy sütivel, hogy felviduljak, ha néha értem fognának össze, hogy jobban legyek, ha néha az én lelkem is megölelnék. Nem tudom. Én képtelen vagyok nagy jelenetet rendezni és látványosan szenvedni, csak csendben szoktam és ha emberekkel vagyok, összeszedem magam. Nem szeretném sírással-rívással kierőszakolni mások szeretetét és figyelmét.

Őszintén szólva nem tudom mi a probléma, teljesen belezavarodtam a saját gondolataimba és érzéseimbe. Mit tehetnék? Iszonyú magányos vagyok. Nem pszichológusra van szükségem, csak arra, hogy szeressenek. :( Az életem többi részét egyebként nagyjából rendben is tartom, edzek, tanulok, most ugye van munkám is, így pénzt is tudok félretenni, rengeteg ötletem van a jövőre nézve, nem vagyok teljesen boldogtalan, amit csinálok, abban sikeresnek érzem magam, de nem bírom, hogy velem sose törődnek igazán, hogy nem vagyok szeretve, hogy úgy érzem sokkal többet adok, mint kapok, de már annyira összezavarodtam, hogy lehet csak az egóm beszél belőlem és mindez valójában azért van, mert egy darab sz*r vagyok, akit nem lehet szeretni, aki nem érdemel figyelmet. Annyira jó lenne, ha meg tudnám osztani a sikereimet valakivel, ha nem mindig mindent egyedül kellene:/ És nem hiszem, hogy nagy dolgokra vágyok, csak a kis apróságokra. Ha nehéz hetem van és tudják, akkor írnak pl. Ha néha felhívnak telefonon, ha néha engem is elhívnak egyáltalán a közös találkozókra.. Nem is tudom. Elég szomorú vagyok. Valakinek valami jó tanács? Ötlet, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel? Esetleg hol találok szeretetet? Haha. Bocsi, ha hosszú lett és indokolatlanul sokat panaszkodtam, azért jól esett ezt leírni. 19 éves lány vagyok, ha ez számít bármit is.