Velem van a hiba? Én üldözök el mindenkit magamtól?

Előre is szólni szeretnék, hogy lehet össze vissza lesz, és hosszú is a szöveg.

Szóval itt lennék én 17 éves, gimnazista, egy vadidegen gimnáziumban. Szeptemberben kezdtem el ebbe a suliba járni, költözés miatt.

Ebben a suliban nem érzem magam túl jól, de ez szerintem csak a kezdeti izgulás

Nem vagyok egy nyitott mindenkivel barátkozós ember, nehezen beszélgetek, nyílok meg, az idegenektől kimondottan irtózok. Sajnos ennek a viselkedésnek vannak előzményei is.

Én magamhoz mértem próbálok barátkozni, ismerkedni, de mint írtam is nekem ez nagyon nem megy jól és könnyen. Ráadásul egy összeszokott közösségbe kéne beilleszkednem.

A suli első napjaiban, heteiben egézs kedvesek voltak velem, beszélgettek velem, oda jöttek hozzám stb. Aztán ahogy egyre kevésbé voltam érdekes elkezdtek leszarni. Találtam egy két barátot, de velük semi szoros nem alakult ki, csak beszélgetünk ilyen felszínes témákról, meg eggyüt kajálunk. Találtam viszont 2 igazán jó barátot. Csak az egyikük jár az én osztályomba, a másikuk az egyel felettünk lévő e jár.

Nem ismerték egymást, rajtam keresztül ismerkedtek össze.

Na egy darabig ez így szép és jó volt, volt 2 viszonylag szoros barátom. De aztán elkezdtek nagyon egymásra hangolodni, meg találták a közös témákat stb. Én ennek eleinte örültem hiszen így már 3 is tudtunk volna eggyüt lógni.

Aztán ők ketten elkezdtek együtt eljárni helyekre, olyan dolgokról beszélni amikről né nem tudok (mindig utólag lettem beavatva, ha pl valamelyiküknek bejön xy), taliztak, de engem nem hívtak, állandóan chatelnek. Én pedig nagyon roszul éreztem magam emiatt, de bátorságom nem volt elmondani nekik, így inkább nem törődtek vele. Emiatt szar volt a hangulatom, kicsit befordultam. Talán ezzel még inkább ellöktem őket magamtól, mert hát nyilván nekik is megvan a maguk baja, nem akarják még az enyémet is hallgatni, és nézni a szomorú arcomat.

Ez mostmár odáig fajult, hogy ha oda megyek hozzájuk szünetbe, ők elbeszélgetnek én pedig állok full kusba hogy mi van? Kiről beszéltek?

Ugyan ez volt az előző suliba is. Volt 2 legjobb barátnőm ők elvoltak együtt, de azért foglalkoztak velem is, de azért mindíg olyan harmadik keréknek érzem magam. Velük is csak nagyon keveset beszélek, pedig igazi barátoknak éreztem őket. Aztán az osztályom olyan furán mérleget. Nem beszélnek velem, csak akkor szólnak hozzám ha muszály vagy szeretnének valamit. Ha kérdezek tőlük unottan válaszolnak, vagy bunkók, de még megtűrnek.

De valószínűleg bennem van a hiba, mert az edzőtársaimmal is ugyan ez a helyzet (kosárlabda) . A legtöbbjükkel már 3-4 éve edzek eggyüt, de van olyan is aki 8 éve az edzőtársam. Így úgy érzem eléggé jó barátok lettünk, sokat dumálunk, mindenféléről akár órákat. De aztán mindíg bebizonyosodik számomra hogy én nekik is csak ilyen 2. számú barát vagyok. Sokszor megsértődnek rám, hogy roszul játszok, nem úgy ahogy ők akarják, pedig én megteszek mindent amit kérnek, nem passzolnak nekem, és sokszor amikor hibázok kinevetnek, de nem a vicces nevetéssel, hanem gúnyos kacajjal. Van egy lány akivel nagyon jóba voltam, de most valamiért rivláisnak gondol játék közben. Folyton verseng velem, próbálja mutatni hogy ó sokkal jobb nálam, én igazából béna vagyon hozzá képest. De ez tök felesleges, hiszen né tudom hogy jobb nálam, né nem akarok sztárjátékos lenni, nem akarok bekerülni a válogatóba... Ha ő bekerülni semmi féltékenységet nem éreznék, örülnék hoyg neki sikerült. Szeretném ha ezt ő is tudná....

Sajnos ugyan ez a helyzet az unokatesóimmal. Régen imádtunk egymásnál lenni, legjobb barátok voltunk mindent tudtunk a másikról, mindent meg tudtunk beszélni. Most meg... Állandóan beáll a kínos csend, nem tudok szinte semmit arról hogy mit szoktak csinálni, nem irogatunk (régen naponta többször is beszéltünk). Érződik hogy eltávolodtunk. És ez valószínűleg megint miattam van.

Ami még szomorúbb, hogy a közvetlen testvérem, sem tekint rám úgy mint rég... Nem tudom mikor vagy miért és hogy változtam meg ennyire. Régen a húgomnak én voltam a mindene, a legjobb barátja, akinek elmondhatott mindent, az anyja helyett anyja voltam aki megvígasztalta megvédte, velem osztott meg mindent elsőnek, segítettem neki leckét írni, együtt játszottunk. Most pedig állandóan veszekdzünk. Nem vagyok én neki már semmi. Nem tudom mit csinál, nem árulja el, nem ölel meg vagy üdvözöl. Hamarabb tudom meg a dolgokat a szülőktől, róla, mint hogy ó maga mondaná el. Pedig né nagyon szeretnék jó nagytestvér lenni.... Szeretném ha olyan lenne minden mint régen.

Ami még fontos lehet, hogy az érzéseimet sosem hoztam nagyon felszínre. Akik ismerték tudták mikor van baj, mikor kell segítség. Én próbáltam felszínre hozni őket, de egyszerűen nem megy, ez egy olyan beidegződés amivel akárhogy küzdők nem tudok megbírkózni. Sosem sírtam még mások elött. Egyszerűen nem megy. Azt mondták nekem egyszer régen hogy a sérelmeim, rosz emlékeim csak az enyémek, a fjádalmammal se tudok mással osztozni, egyedül kell vele megbírkóuni, akár mennyire nehéz. Hiszen bármennyire jól ismer valaki akkor sem fogja ugyan azt érezni amit te. Ezek a te érzéseid, hibáid, fjádalmaid, amiket magadnak okoztál. Miért tartozna ez másra...

Sajnos ebbe most is sok igazat látok.

Nem tudom mi történt velem.... Egyedül maradtam. Nincs senki akivel tudnék úgy igazán lenni, mindenkit elűztem magam mellöl, valamivel amiről én még nem is tudok. Valami megváltozott bennem, csak tudnám mi.... Anyira hiányzik minden, és mindenki. Nincs már legjobb barátom, az osztályom nem kedvel, minden barátomnál csak 3.kerék vagyok, az unokatesóimmal nagyon eltávolodtunk, a tesóm már nem tekint annak aki régen a szemében voltam... És ez nagyon fáj. De az még jobban hogy azt sem tudom hogy miért történik ez. Hiszen én ugyan az vagyok szerintem mint voltam. Az a baj hogy akkor vettem észre hogy baj van amikor már nem volt senki aki segít, mert mindenkit ellöktem magamtól. Helyettük csak a keserű szájíz és a gondolatok maradtak.

Kérlek akkor ti segítsetek.

Velem van a baj? Ha igen mi? Mit változtassa? Hogyan változzak?

Kérlek segítsetek, ha tudtok.

Előre is köszönöm