Hogyan növelhetném az önbizalmamat? Hosszú sztori lent.

Szóval 30 éves nő vagyok és úgy érzem mind magánéletben, mind pedig karrierben is siralmas az életem.

Ha most itt lenne Csernus doki, az első kérdése az lenne, hogy milyen a kapcsolatom az anyukámmal. Az a helyzet, hogy anyukám és apukám szülei sem voltak normálisak: mindkét félről voltak alkoholisták, plusz egy szigorú érzelemmentes papa, és egy mindenbe beletörődő, nyuszilelkű mama. Ilyen nagyszülők mellett nem csoda, hogy az én szüleim sem tudták hogyan kell gyereket nevelni. Kezdjük ott, hogy csak azért születtem meg, mert anyukám félt az abortusztól, és végülis csak emiatt házasodtak össze. Állandó veszekedés és ordibálás között nőttem fel, pénzünk sem volt túl sok ami miatt kevesebbnek éreztem magam az iskolában a többieknél. De a legjobban visszagondolva az fájt, hogy semmilyen érzelmi támogatást nem kaptam otthonról. Soha nem mondták azt nekem, hogy “szeretlek”. Ha bármi gondom volt, mindig csendben sírtam a szobámban amiről nekik fogalmuk sem volt. Nagyon bezárkózó es antiszociális lettem, emiatt barátaim sem voltak szinte soha. Sőt, a gyerekek ugye gonoszak tudnak lenni, mindig megtalálják a leggyengébb láncszemet, aki nem tudja megvédeni magát és rászállnak, csúfolják. Volt h meg is ütöttek emiatt, pedig én soha senkit nem bántottam, még szóban sem. Az általános iskola így egy rémálom volt. Középiskolában már más, ott nem piszkáltak annyira, cserébe teljes mértékben levegőnek néztek. De azért ott is megjegyezték, hogy nem szeretnek. Ez az egész gyerekkor sajnos megalapozta a felnőtt életemet is. Később felvettek egyetemre, ott szintén megijesztett az új közeg, nem tudtam beilleszkedni és tanulni sem volt motivációm, így onnan kibuktam. Jelentkeztem másik egyetemre, ahol megcsináltam az összes tantárgyat, de a szakdolgozatot egyszerűen nem bírtam megírni, elég hülye okból: interjúkat kellett volna készíteni több cég képviselőjével, amihez megint csak nem volt bátorságom. Úgyhogy ez az egyetem is kuka lett. Elkezdtem dolgozni, amit csináltam abban elég jó voltam, többször is előléptettek, ami azért meglepő, mert pont hogy emberekkel kellett foglalkoznom. Most sajnos a korona miatt nekem sincs már munkám hónapok óta.

A párkapcsolat része a dolognak pedig még elkeserítőbb. Soha nem volt még normális kapcsolatom, mert habár külsőre tetszem a férfiaknak és első benyomásra szimpatikus is vagyok, mert el tudom játszani az izgalmas, vicces határozott nőt, de amint jobban megismernek és én is elkezdek többet érezni irántuk, egyből jönnek a kifogások és lelépnek. :( Ez pedig nekem utána még évekig nagyon tud fájni. Most is 3 éve nyűglődök egy férfival, aki eleinte odáig volt értem aztán hamar ki is ábrándult. De mindig visszajön ha épp nincs senkije, én pedig nem tudok nemet mondani sajnos.

Ami viszont arra késztetett, hogy feltegyem ezt a kérdést itt, az az hogy nemrég voltam egy állásinterjún ahol megkérdezték mire vagyok a legbüszkébb életem során. Hát én itt sokkoltam le, fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. Mert nincs ilyen.

Most viszont már muszáj lenne változtatnom, de nem tudom hogyan lehetne...