Egész életemben egyedül voltam? Van ebből kiút?

Szüleim már óvodás koromtól egyedül hagytak otthon, a kutyát nem érdekelte akkoriban. Iskolás koromtól meg gyakorlatilag este 8-kor találkoztam a napon először a szüleimmel. Hétvégén is ők mentek erre-arra, én egyedül voltam otthon. A fénypont az volt amikor egy évben 2-3 alkalommal eljöttek a nagyszüleim vagy én mentem hozzájuk.

Barátaim sose voltak, nem is engedtek el sehova (otthon az ajtó rám volt zárva mindig). Nem tudom hogy kell barátkozni gyakorlatilag, amikor próbálkozom akkor is látom az embereken hogy annyira furcsa vagyok hogy inkább elkerülnek. Középiskolában volt 1 év amikor elkezdtem egyedül bulizni járni. Kimentem a késői busszal a nagyvárosba, aztán reggel meg hazasétáltam. Iszogattam, táncoltam, tök egyedül, barátokra ott se tettem szert. Azóta nem voltam szórakozóhelyeken. Barátaim nincsenek azóta se! Munkatársaim elhívtak először magukhoz, de ott is olyan furcsa voltam, hogy többet nem hívtak. Tudom hogy hibáztam, mert a játékot amit játszottunk, túl komolyan vettem! Azt hittem valójában játszunk, győzelemre megy a dolog. Közben meg rájöttem hogy az ilyesmi nem erről szól valójában. Hivtam azóta őket de már nem akarnak velem lógni. Olyan vagyok mint egy remete! Még társaságban is! A munkában senki nem szól hozzám, azon kívül se. Él más is ilyen életet?