Ki az akinek az élete rajtam kívül úgy Istenigazából nyomorult és nehéz?

Valószínűleg le-first-world-problem-ezel, de azért válaszolok, sőt a végén lesz véleményem is, ok?

Nos nekem nem élnek a szüleim. Igaz, 41 éves vagyok és mondhatnád, hogy “thats it”- ha már itt angolkodunk :D... de 25 éves korom előtt meghaltak és más oldalági felmenőm sincs 15+ éve.

Ki nem tagadott senki, ehhez úgy nagy általánosságban azt hiszem két felnőtt, egymással viselkedni képtelen fél szükséges (kivételek néha vannak, de nem az az általános)

- fáradt vagyok és rengeteget dolgozom, igen. Alváshiányos állapotban vagyok tényleg. Mellette a homeoffice minden nehézsége, egy alsós (egyébként jóravaló, jó tanuló, lelkes) kisgyerek itthoni tanítása és egy igényes, szép háztartás fenntartása (igen, naponta főzök, nem ciki vasalni stb.)

Nincs élő rokonom, egyedül vagyok a kisfiammal, mégis van friss étel, tiszta ruha, munka, jó fizetés.

Kutya nehéz, de magam mellett a gyereket is motiválom, mindketten naponta mozgunk, ő hangszeren játszik, én nyelvet tanulok céges képzésben.

Felelős vagyok magamért és a gyerekemért és bàr bőven nincs kenyérgondunk, hidd el, nemcsak a pénztelenség tud fáradttá, kifeszítetté tenni.

- igen, van komoly krónikus betegségem, a szüleim is daganatos megbetegedésben hunytak el (nekem nem ilyen hála az égnek)- de: orvoshoz járok, ellenőrzésekre, szűrésekre, nem veszem félvállról az ajánlásokat, vizsgálatokat, tanácsokat, ha kell gyógyszereket, vitaminokat. Egészséges, tünetmentes életre törekszem, mert élni akarok, van miért, van kiért.

Az elmúlt 5-6 évben 14(!!) altatásos nagyműtétem volt, volt ahol életveszélyes komplikáció is adódott- mégsem ezen kesergek!

Túléltem, megéltem, felgyógyultam és megyek tovább.

Csinos, kiegyensúlyozott, egészséges összképet mutató nő vagyok.

Pár apró életviteli pont van, amire picit figyelek (kb olyasmit képzelj el, mint egy cukorbetegnek az, hogy nem eszi kétpofára a csokit vagy van egy vércukormérője), havi 1 injekcióra bekocogok a háziorvoshoz (de épp kiváltó tablettával kísérletezünk igen ígéretesen).

Lehet ezt így is nézni.

Sokan hitetlenül bámulnak, ha rólam ez szóba kerül, mert erős, optimista, csinos nő vagyok, nem hisztizek, nyavalygok.

Teljes értékű ember vagyok, nincs hendikepem sem külsőleg, sem teljesítményben, életmódban.

Mondjuk igazad van: “rossz példa” vagyok, mert szerencsére sem pszichiátriai zavarom nincs (nem is képzelek be magamnak ilyet :), se a szexualitásom nem zavaros, békében vagyok a vágyaimmal, testemmel, tudnék jó társ lenni ebben is.

Tudod sok múlik azért a hozzáálláson. Tudom, hogy divat mindenféle sirámot meg hendikepet meg pszichés érintettséget kreálni, abban tespedni, magunkat sajnáltatni (igen, nekem is volt olyan, amikor megcsapott ennek a szele PÁR NAPIG!!!- ez eddig természetes, emberi. DE: aki ebbe belecsücsül rinyálva, mástól segítséget követelve, de maga az ülepét nem mozdítja (pl. megy a vinnyogás, hogy beteg, de vagy nem megy orvoshoz, vagy azok mind h..lyék, vagy nem szedi be a gyógyszert vagy lusta mozogni, normálisan enni stb.)

Mindenkinek a maga baja a legégetőbb, ez is igaz.

Lehet és kell is másokhoz empátiával, segítőkészséggel, türelemmel fordulni, de nagy igazság, hogy a magunk bajában mi vagyunk otthon leginkább.

Igenis semmi nincs ingyen: az egészség, a jó munka stb. sem.

Első lépés szerintem mindig az legyen, hogy magunkat, a saját tenniakarásunkat kell kimaxolni, nem szégyelni segítséget kérni és együttműködni.

Aki várja másoktól mindig a megoldást vagy másokra irgykedik/kínjában fröcsög- nos, az nem érdemel sokkal jobbat :)

Nem tudom, hogy a te szempontjaid szerint mennyire számítanak a gondjaim súlyos.

Gyerekkori bántalmazásban nőttem fel. Volt egy időszak 14 éves koromban amikor minden nap úgy keltem fel, hogy ma leszek öngyilkos. Mondjuk ez visszatérő motívum az életemben.

barátaim vannak de nem igazán igénylem a társaságukat, nekem tökéletes az amit egy héten egyszer csetelek velük vagy amit bent a kollégáimmal beszélek nap közben.

Barátnőm sose volt, szűz vagyok.

A diplomával éhbérért dolgozom, egy munkában amit rühellek de legalább még sok stresszel is jár. Életcélom nincs nem tudom, hogy azt hol kell szerezni. Nulláról indulva önerőböl küzdve rájöttem, hogy lakásom sosem lesz.

A komoly betegsegnek számít a gyerekkori bántalmazásból kialakult komplex poszttraumás stressz szindróma akkor olyanok is van.

Utcára nem kerülök mivel dolgozom de hamarabb kötném fel magam mint, hogy utcára menjek.

Ha lenne is barátnőm akkor se vállalnék gyereket amíg nincs biztos egzisztencia mögöttem de nem látok rá esélyt, hogy ezt összehozzam.

Vannak merevedési zavaraim de az valószínűleg a pornó függőségek miatt van.

mindenkinek az élete nyomorult, ellenben nem mindenkinek az élete nehéz.

emberként mégis mit vártál? ez nem a mennyország. az csak később jön.