Valóban létezik az igazi, vagy csak a média és kultura ezt hitette el velünk?

Ha már a példádnál vagyunk, lehet valaki szép és okos stb, ha nem bírod elviselni. Egy embert nem lehet ennyivel behatárolni. De ha már összejösz valakivel, akivel tényleg úgy érzed, hogy szeretitek egymást. Akkor nyilván nem azon fogol gondolkozni, hogy vajon van e nála valaki akivel jobb lenne.

Nyilván nem létezik olyan, hogy valaki tökéletes, maximum megtanulod elfogadni azokat a dolgokat is amiket nem kedvelsz benne annyira.

Popper Péter : Az "Igazi" nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne "igazi". De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.

Én azt gondolom, ez lehet erről az igazság.

Létezik ám!

Csak nem úgy, ahogy azt sokan elképzelik. Hajlamosak sokan ezt úgy értelmezni, hogy van egy fix személy, amit isten/a sors/a Földanya/akárki azért hozott létre, hogy ő a mi tökéletes társunk legyen, míg a halál el nem választ. Na, ilyen értelemben rohadtul nincs.

De!

Ha találunk valakit, akivel tökéletesen megértjük, és szeretjük egymást; akivel a lehető legnagyobb az összhang, és még ha van is a volágon nála "jobb", akkor se cserélnénk le, mert őt sokkal jobban imádjuk, akkor nem lehet rá mondani, hogy ő "az igazi"?

Dehogynem!

Csak az emberek arról feledkeznek el, hogy a világ nem statikus. Sokan szeretnék - főleg az egyház - azt hinni, hogy a világ, azon belül is a szerepek és viszonyok állandóak, megváltoztathatatlanok. (Innen eredeztethető az, hogy pl. a házasság nem bontható fel, akkor sem, ha közben egy pszichopata tömeggyilkos lesz abból, akit "nekünk szánt az Úr". Mert ez már nem férne bele a statikus világképbe.) Viszont az élet nem statikus. Lehet, hogy megtaláljuk az "igazit", de alakulhat úgy is az életünk, hogy elveszítjük. Lehet, hogy 30 év múlva más lesz "az igazi". Hogy ez azt jelenti-e, hogy nincs is olyan, hogy "igazi"? Lehet valakit annak nevezni, ha csak egy ideig az? Vagy lehet-e annak nevezni, ha csak a véletlenen múlott, hogy ő lett-e az? Én azt mondom, hogy igen; bár ez már kőkeményen filozófiai kérdéskör, és attól függően, hogy hogy csűrjük-csavarjuk, lehet igenleges, és nemleges választ is adni rá.

Egyébként meg láttam már példát boldog, tini kortól sírig tartó szerelemre, mindennemű válság és megcsalás nélkül. Arra nehezen tudtam volna azt mondani, hogy nem ők egymásnak az "igazi".

Egyik barátnőmmel beszélgettünk nemrég, nyilván szóba jöttek a férjeink is, majd a sztorik végén mosolyogva megállapítottuk, hogy ezek mennyire hülyék (itt most nem arra kell godnolni, hogy szapultuk őket, hanem inkább vicces vagy „fárasztó” sztorikat meséltünk, amelyeken akár bosszankodni is lehetetne, ha nem tudnánk röhögni rajtuk). A barátnőm végül azt mondta, igen, a férje nagyon hülye, de „az én hülyém”. Nos, szerintem ez az az érzés, amikor úgy véled, az „igazival” vagy együtt. Amikor pontosan látod, hogy milyen, látod a hibáit is, de elfogadod azokat, mert azokkal együtt szereted. (Persze szerintem ehhez önismeret is kell, az hogy az ember a saját hibáit is ismerje, és azok ellenére elfogadja magát is. Mert amíg valami azt hiszi, hogy ő maga tökéletes, vagy pont ellnkezőleg, leírja magát a hibái miatt, addig nem fog menni mások elfogadása.)

Egyébként egyetértek a 2-es által írt Popper-idézettel.