Létezik még igazi barátság felnőtt nők között?

Nekem van, három is. Ebből két barátnőmmel már 18 éves a barátságunk (középiskolai osztálytársak voltunk), egyiküket pedig 13 éve ismertem meg az egyetemen. Mostanra már messze élünk egymástól, de ez csak a kapcsolat dinamikáján változtatott (már nem naponta beszélünk, hanem hetente/havonta, már nem találkozunk annyiszor egy évben), az egymás iránt érzett kölcsönös szereteten és tiszteleten nem. Sose versengtünk egymással, mindig támogattuk egymást és örültünk egymás sikereinek. A mai napig úgy van, hogy ha felhívom őket hajnalban, hogy baj van, akkor a reggeli első repülővel jönnek segíteni, ami fordítva is igaz. Számomra nagyon fontosak ezek a barátságok, rengeteg mindenen átmentünk együtt, sosem hagyagoltuk el egymást akkor sem, amikor párkapcsolatunk lett vgay amikor messzire sodort az élet.

Vannak más barátaim is, de velük sokkal inkább enyhült a viszony, már rég nem szoros, ami szerintem természetes. Életszakaszoknénk változunk, változnak a prioritásaink, szerintem ritka, ha együtt fejlődik két ember, ahová pedig az irigység is beteszi a lábát, annak sajnos annyi tapasztalataim szerint. Tőlem is fordultak már el régi barátok, amiért sikeres vagyok a munkámban és amiért önállóan kitörtem egy olyan rossz élethelyzetből, amihez nekik nem volt kitartásuk. Akkor sajnáltam egy darabig, de nem tudok mit tenni, csak elengedni. Egyébként felnőtt korban sem lehetetlen barátságot kialakítani, pár költözéssel/országváltássla a hátam mögött, saját tapasztalatból beszélek. Szerintem ne kaparj azért, ami már elment, inkább próbálj más emberek felé is nyitni.

A nagyon jó bartnőd nem volt az. Aki verseng a barátjával, és le akarja nyomni, az nem barát.

Vannak felnőtt barátságok, igen. Leginkább az érett személyiségen múlik. És azon, hogy valaki ne feküdjön le az anya-feleség szerepbe, hanem maradjon élete is.

Persze, hogy van.

Viszont tény, hogy minél mélyebb a kapcsolat, annál nehezebb fenntartani, és ápolni. Szerintem a barátságnál sincs másképp, mint a párkapcsolatban: bármi zavar, bármi bajod van, azt meg kell beszélni, és figyelni kell a másikra, hátha ő érzi kényelmetlenül magát valamiért. Az egot meg néha félre kell tenni. De persze ez csak akkor működik, ha olyan barátokat találsz, akik szintén ezek szerint az elvek szerint élnek.

1-es válaszoló, mennyire igazad van! Tőlem is fordulatak el emberek ugyanilyen okból ...

A 2-es vagyok.

Az első barátnőmet annyira ismerem, mint a testvéremet, mert együtt nőttünk fel. Cseten még kommunikálunk, de elkanyarodott a sorsunk, az életstílusunk, az érdeklődési körünk, szóval már alig van miről beszélgetnünk.

A másikat már huszonévesen ismeretem meg, sok évig barátkoztunk, mígnem a sok bulizás következtében egyre több lett a súrlódás. Ki adott bele több piát, miért náluk alszunk mindig miért nem amott, az alkohol hatása alatt történő flörtökről már nem is beszélve. Ezek mind konfliktusokat szültek. A való életben viszont alig voltunk egymáséi, sosem voltunk ott a másiknak ha baj volt.

A harmincas éveim elején találtam rá az igaz barátnőre mikor a férjemhez oda költöztem a társasházba. Először csak angolórákra kezdtünk együtt járni, ami nagyon jó volt vele. Aztán volt, hogy elhívott szilveszteri buliba, néha beszaladt hozzám, de akkor még csak ritkán találkoztunk, volt, hogy hónapokig nem is láttuk egymást. Aztán az évek alatt alakult ki ez a barátság, nem erőltettünk semmit, csak úgy jött. Semmi önzőség, semmi számonkérés. Most már jó ideje minden héten találkozunk legalább egyszer. Sétálni az erdőben, kutyázni macskázni nálam, vagy dartsozni, de ha baj van akkor is ott vagyunk egymásnak. Rögtön jön, ha gondom van, de én is ott voltam mikor nagyon beteg volt. Teljesen különböző személyiségek vagyunk, ő sportos, érzelmekben is keményebb nálam. Én szentimentális művészlélek vagyok, de nagyon jól kiegészítjük egymást. Ő is elfogadja az én dolgaimat, a művészetemet, én pedig volt, hogy hajlandó voltam miatta megnézni egy focimeccset. Nem hiszem, hogy már ezt a barátságot elronthatja bármi is, mert már eléggé benőtt a fejünk lágya.

Biztosan van, csak olyan embert kell találni aki tényleg passzol is hozzád. Az egészséges versenyszellem normális. Én is ilyen vagyok, ha találkozom valakivel, aki nálam jobb a hobbimban pl., az inspirál, hogy én is jobb legyek és még inkább nekigyűrkőzöm, küzdök. Ha nem megy, magamra haragszom.

Na, általában csak olyan nőkkel találkozom, akik ennek a szöges ellentéte: tenni nem akar, eredményt azt most rögtön és természetesen a csúcson, ráadásul folyamatosan méregettek magukhoz. Többen is próbáltak alám vágni már, irigykedtek rám, engem utáltak, amiért jobb vagyok bármiben, mint ők. Könyörgöm, ha egyszer egész héten húzom az igát hogy fejlődjek, ők meg ülnek a hátsójukon, mit csináljak, baráti szívességből törjem el kezem lábam, hogy utolérjenek? Vagy üljek le én is szolidaritásból? :D Én az ilyet sose értettem. Ha nem tetszik neki konkrétan, ami vagyok, akkor minek puncsol, miért akar barátkozni? Azóta nem töröm magam, hogy ismerkedjek, fontosabb nekem a saját lelki békém.

Nekem a barátaim azok, akik már iskolás koromban is azok voltak. Akiket felnőttként ismertem meg, csak időszakosan voltak, elkoptak idővel, vagy én szakítottam meg a kapcsolatot (okkal).

De sajnos már nem olyan a barátság, mint korábban. Már nem egy városban, egy országban élünk. Nincs annyi idő, mint család nélkül. Ettől még jóban vagyunk, ha találkozunk, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk. De nem egymással töltjük a szabadidőnk nagy részét, mint régen.

Nincs is ezzel semmi gond. Nekem a családommal lett közelebbi a kapcsolatom. Velük töltök több időt.