Idővel változott nálatok? (Hosszú így a többi lent)

Sajnos félek az emberektől, és főleg a férfiaktól. Apám eldobott magától babaként. A következő nevelőapám vert, bezártak a szobámba még mosdóba sem tudtam kimenni, még ma is szorongok ha ki kell mennem. Megvárom még üres lesz körülöttem minden. A következő nevelőapám fogdosott és csókolgatott , magához húzott az ágyban. Mindig szexuális megjegyzéseket tett.. nem vettem észre rögtön, hogy fürdés közben néz engem.. Azóta elköltöztünk, de anyum megint összejött vele és most ugyanúgy itt tölti a napokat... :(

Utálom ha megérintenek az emberek.. Menekülnöm kell tőle. Hosszú idő szükségeltetik, hogy nyissak a másik felé. Számomra a fegyelemről és a tiszteletről szól az egész, ez ad egy kis távolságot, mert elegem van a színjátékból amit egyes egyének csinálnak hogy csak addig kell a másik ameddig nekik kell, aztán eldobják..

Soha nem tudtam beilleszkedni. Minden egyes nap próbálkoztam bölcsöde óta. Most 18 éves leszek és nem sikerült.. :( Van ilyen. Én megtettem mindent, bár sosem lehet eleget tenni, de azért sem okolom magam. Nem lettem gyűlölködő, irigy, sem erőszakos, inkább szomorú, magányos, komoly és olvasott. Nem támasztottam elvárásokat az emberek elé, egyszerűen elfogadtam őket. Néha jobb láthatatlannak lenni.. most már kiérdemeltem a láthatatlanságot, mert így végre nem bánthat senki. Végre csönd van és hála Istennek, az égi édesatyámnak aki ugyancsak elhagyott, eldobott magától és nem különb azoktól a kamuapáktól...:(de ez már egy másik történet.

Annyi a lényeg, hogy más lettem, de nem rosszabb. Ki tudja mi lett volna akkor. Talán az elmélyülés és szemlélődés, az élet másik oldala, amely nekem adatott. Szemben a pezsgéssel, szerelemmel, érzésekkel, barátokkal.

Bárcsak lenne mellettem valaki, valaki akit nem én képzelek el..

Nem volt olyan durva bántalmazásban részem, mivel nem volt tettlegesség- de ennek ellenére még tartottam apámtól. Viszont anyámat már bántotta a szemem előtt alkohol hatása alatt. Sajnso alkoholista, és teljesen más ember lett, nem ilyen volt. Olyan mint ha agymosott lenne, és ezt a kocsmában hajtották végre. Tehát fizikai előny miatt, az Ő szava volt a minden. Verbálisan sokat bántott és leginkább a hozzáállásával a viselkedésével, viszonyulásával a nőkhöz. A nő csak egy cseléd mentalitás, nincs joga és szava stb... Kb. ebben nőttem fel és valamennyire tartok a férfiaktól, még ha tudom is róla, hogy nem bántana.

Ennek ellenére sikerült önbizalmat nyerjek, és párkapcsolatot kialakítanom, ami mondhatni hosszútávúnak tűnt. A páromra nem voltak jellemzőek a fent említett dolgok, ezért is szerettem belé. Viszont valami megváltozott benne, egyre jobban feltőrtek benne fura dolgok a szexualitás terén... egyszer azt hitte hogy játszok (szerepjáték v vmi) és, hogy azért tiltakozok a szex ellen, és megtörtént a dolog, amikor elkezdtem sírni, akkor hagyta abba, és rohadt szarul érezte magát, bűntudata volt. Annyira nem rázott meg a dolog, mert még nem ismertük egymást olyan jól a szex terén, neki meg volt már előttem több tapasztalata, szexkapcsolat (egyetemi dugások). Aztán jött nálam egy nagyon rossz korszak (haláleset, borzalmas kollégium, rossz iskola, családi viták stb...), ami érzelmileg megviselt és nagyon depressziós voltam, sokat sírtam, de ezt csak Ő tudta. Elköltöztem távolra az egyik családtagjához, ahol dolgoztam is. Nagyon nehéz volt az az időszak is, mert amit kerestem, annak egy részét hazautaltam, a másik, hogy a barátaim is messze voltak. A lényeg az, hogy kipróbáltam a füvet, és néha szívtam mert egyszerűen nem láttam a kiútat. Na nem emlékszem, hogy olyan alakalommal történt meg a második eset, hogy be voltam állva, vagy csak szimplán rossz kedvem volt és mindent reményvesztettnek és értelmetlennek tartottam, de megint megtörtént- csak hogy már nem kért akkor elnézést és nem hagyta abba. És ez egyre többször előfordult, én meg csak méginkább a drog felé fordultam- olyankor nem fájt, és nem éreztem negatívumot annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, ami történik. Lezárult az a rész, és összeköltöztünk. Eleinte javulni látszott a helyzet, de aztán megint ugyanez történt, megint fű. Elment, vissza az egyetemre, akkor nem tartottam vele, kb 1 évig külön voltunk és alkalmanként találkoztunk. Abban az időszakban mind a ketten változtunk, párom nagyon gyűlöli magát, és sokszor hány/hánytatja magát, mert undorodnik magától. De nem tudja mivel magyarázni a tettét, egyszerűen olyan lesz mint Hulk. De fejlődött, és sokat tett hogy megváltozzon és ez valamennyire sikerült is, nem történt azóta semmi. Viszont egyszer kiderült, hogy több lánnyal is szextinggel/camozik, az viszont egy érvágás volt számomra, akkor törtem meg. Viszont felálltam, és beláttam, hogy azért történt, hogy ne rajtam vezesse le azt. Meg tudtuk beszélni, jól is mentek a dolgok mostanáig, amíg nem jelentkeztek más problémák. Valószínűleg személyiség zavaros/skizofrén. Neki sem volt könnyű gyerekkora, sőt... Mindennap megfélemlítésben élt stb... Mind a ketten rájöttünk arra, hogy elcseszett gyerekkorunk vezett mindehhez és senki más nem érti meg ezt, csak aki átélte. Tehát mondhatni egy cipőben járunk, mindketten sérültek vagyunk elég komolyan, de az életbenmaradás miatt ezt el kell folytani és tenni a napi teendőket. Se veled, se nélküled kapcsolatunk van mert...

...mert Ő volt az első ember, akiben teljesen megbíztam, és megértettem a gyermekkori traumáimat, és tudta is, hogy mikről beszélek, nem csak bólogatott mint a pszichológus. Adott reményt, és jövőt az életemnek, teljes szívemből beleszerettem, mert a gondjai ellenére egy remek embert ismertem meg, tehetséges és okos is a szakterületén belül. Felnéztem rá, és még most is. Kötődök és ragaszkodok is hozzá, persze, ezzel jár a buta szerelem. Egyébként a hétköznapi dolgokban nagyon jól passzoltunk, és azokból nem is voltak viták pl. Hogy miért nem tudot levinni a szemetet vagy ilyen általános dolgokból.

Sajnos vagy nem sajnos, olyan értékrendet sajátítottam el, hogy nem hagyok cserben embereket azért, mert problémásak, márcsak azért is mert tudom milyen szhar nem szeretve lenni azokért, amikről alapjaiban nem tehetsz. A másik, hogy az, hogy megerőszakolt, nem feltétlenül csak ő neki tudható be, hanem a mai beteg világnak, és sajnos sok helyen ugyanígy ez a valóság (vagy hasonló), mint a mi helyzetünkben.

Viszont, ha el is hagyom a párom, már soha többé nem tudnék megbízni más férfiben párkapcsolat terén, és nem az erőszak miatt- hanem a megcsalás, és a hazudozás miatt. Na erről a baráti körömből más is tudna mesélni. Sajnos olyannak érzem magam nőként, hogy megpróbálok a jóra koncentrálni és szeretni, vagy rettegésben élem le az életem egyedül, és teljesen védtelenül. Az utcán este nőként egyedül nagyon nem kellemes végig menni, és más helyzetekben is nagyon nagy biztonságérzetet adott, hogy van párom, és tudom, hogy félt, és ha bárki bántana, akkor ugrana. Inkább beletörődten abba, hogy nőként mindig is lejebb leszek, már csak a fizikum miatt. És ott az, hogy lehet egy másik férfi nem lenne ilyen, és mindent megadna normálisan- de sosem lehet tudni, hogy mikor kattan el, és lehet csupán idő kérdése amíg nála is felszínre tör vmi kórság. Nincs bennem már annyi bátorság, hogy kockáztassak.

Meg hiába is lenne egy másik férfi, ha nem az a személy lenne akibe beleszerettem, és akire vágyok még ezek után is. Mindenhogy rossz lenne. És mondom, a tudat, hogy cserbenhagytam vkit, az sem lenne kellemes. Mert ha én nem állok ki mellette, akkor ki fog egy „ilyen” embert? Egyből mindenki megbélyegezné, és nem vennék figyelembe a jó tulajdonságait, sőt meg sem hallgatnák az ő véleményét az egészről.

Lehet most belém rúgni, ahogy itt szokás az ilyen válaszok után, és szidni, hogy úgy kell neked stb... De tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, és hagynom kéne az egészet, de igazából semmire sincs továbbra sem garancia, és legalább az az ölelés megmaradt, ami ebből a szhar világból kiragad és egy kis melegséggel, szeretettel tölti el a lelkem. És ez egy drága kincs manapság, semmiért sem dobnám el.