Nektek honnan van társaságotok? Miért van az, hogy én sehova nem tudok bekerülni?

Olyan, mintha nem tudnék őszinte lenni az emberekkel. Van egy arcom, amit már nagyon korán felvettem, ami egy laza, extrovertált csávóé, aki képes show-t csinálni bárhol, könnyen barátkozik, rengeteget poénkodik, kicsit fárasztja az embereket viccekkel, kicsit néha szándékosan debil, de alapvetően egy talpraesett, jó társasági ember. Ezt általában simán elő tudom venni társaságban, vagy előjön, ha oldott hangulatba kerülök. Új közegben simán én leszek az egyik, vagy a legnagyobb dumás.

De amint egyedül vagyok, megváltozik a helyzet. Otthon állandóan szorongok, óriási önértékelési zavaraim vannak, például úgy érzem, soha nem vagyok elég jó a nőknek, meg nem vagyok annyira felnőtt, mint mások. Erre az oldalra írogatok, pszichológusokhoz járok, néha teljesen reményvesztett állapotba kerülök, dühöngök, kétségbeesek, iszom egy-egy pohárral. Egyik szülőmmel se egyszerű a viszonyom, olyan, mintha ők maguk is segítségre szorulnának, és sokszor érzem azt, hogy én vagyok a szülő vagy a partner hozzájuk képest. Teljesen más arcomat mutatom itthon.

Az szokott történni, hogy bekerülök egy társaságba, adom a társasági arcomat, de hosszú távon elkezdek előbb-utóbb szorongani, és akkor az az arc lehull, és teljesen más ember leszek. Ilyenkor elkezdem szégyellni magam, sebezhetőnek érezni magam, úgy érzem, mintha valami sérült gyerek volnék, és mindig az szokott lenni a forgatókönyv, hogy inkább el-elmaradozok, végül pedig lemorzsolódom a társaságból. És ez megy újra és újra. Hosszú távon pedig vagy nagyon apránként nyílok meg, vagy pedig csajok előtt merek csak teljesen megnyílni. Valamiért lánybarátok előtt fel merem vállalni az introvertált arcomat. Épp ezért van egy-két lánybarátom, akivel sokat beszélek, de őket meg szerintem idegesítem a sok agyalással, szorongással. A furcsa az, hogy egyik arcot se érzem igazán magaménak. Az egyik mintha az anyámé lenne, az extrovertált meg mintha az apámé. Amikor társaságban vagyok, azt érzem, hogy mindenki visz oda egy saját arcot, személyiséget, identitást, és pont azért van mindenkinek egy saját baráti köre, mert amije van, azt következetesen vállalja, és kialakul, hogy kivel van egy hullámhosszon, kivel nem. Én viszont mindig mást mutatok, és sokszor már nem merem felvállalni, amikor a menő arcot már nincs erőm fenntartani és inkább elbujdosom.

Mi ebből a kiút? Csak azért, mert ha őszinte leszek, és megmutatom a szorongó arcomat, akkor meg attól félek, hogy azzá fogok válni. Inkább eloszlania kéne valahogy a szorongásomnak.