Mit tegyek? Mindenki utál és senkit nem érdeklek.18L

Kezdjük azzal, hogy barátaim sosem voltak, hiába próbálkoztam suliban, de már az óvodában is kiközösítettek. Szüleimet nem nagyon érdekeltem sosem, mindig elvoltak a maguk dolgával. Mai napig így megy ez, csak már egyre rosszabb. Hogy miért? Volt eddig 9 párkapcsolatom (tudom, rengeteg), de nem én váltogatom a pasikat, hanem Ők hagynak el mindig ok nélkül. Általában ilyen indokok állnak fent: nem illünk össze, kevés vagy nekem, mégsem akarok magam mellé valakit, stb... És elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehet valakinek az kevés, hogy tiszta szívből szeretem?! Ennél többet nem tudok adni, meg szerintem nem is nagyon lehet. Na mindegy! A szüleim ahelyett, hogy megvígasztalnának, olyanokat mondanak, hogy a pasik helyében nekik sem kellenék, hogy nézek már ki, gusztustalan vagyok, ha nem Ők lennének a szüleim, nagy ívben kikerülnének engem az utcán. Ezt még sorolhatnám. Ilyenkor nem csinálok semmit, csak mondom nekik, hogy hagyják már abba, de akkor már sírva mondom nekik, végül én leszek mindig a sértődékeny. Anyám olyanokat mond, hogy ha végleg betöltöm a 18-at, kirak itthonról a p.... csáb@ (ő fogalmazott ilyen kifinomultan). Mindent megtiltanak nekem, kutyámat nem vihetem el sétálni akkor, amikor akarom, és nem ehetek akkor, amikor szeretnék, mondván, hogy k. *b@ szott dagadt vagyok. Elmennék én itthonról, de hova? Egy vasam sincs, kutyámat meg nem akarom itthagyni, ráadásul Ő az egyetlen, aki viszont szeret. Mit tegyek? Járok pszichiáterhez meg pszichológushoz is, de senki sem érti meg, mekkora fájdalom azt hallani a szüleimtől, hogy sz@ r életük van miattam...