Aki egyedül lakik hogyan bírja?

Fú, basszus, soha nem féltem, pedig mindig egyedül laktam. Horror az film, betörő nem ezzel az ajtóval próbálkozna, és mindig mászkál valaki a lépcsőházban, ideje sem lenne betörni. Ha agyvérzést kapok álmomban, meghalok, tök mindegy, hányan alszanak velem egy lakásban.

Úgy boldogulnak az ilyen emberek, hogy mentálisan is felnőttek, nem csak papíron.

Már nem lakom egyedül, de laktam és imádtam. Hogy lenne már rossz egyedül lenni? Dehogy rossz, ezerféle dolgot csinálhattam (házimunka, főzés, receptekkel kísérletezgetés, sorozatmaraton, olvasás, zenélés, egyéb hobbik) és senki sem zavart benne. Igaz, ezeket most is csinálhatom a férjemmel, de így is sokszor elvonulok, mert mindkettőnknek szüksége van időnként egyedüllétre és a saját kis dolgaira. Ami meg a paranoiádat illeti, én nem féltem egyedül, mert nem vagyok kisgyerek. Ha társaságra vágytam, akkor pedig vagy elmentem barátokkal talákozni, vagy áthívtam valakit/valakiket magamhoz.

Én azokat nem értem, akik képesek unatkozni és nem tudják magukat egyedül feltalálni, nagyon üresnek és fantáziátlannak kell ehhez lenni.

Én 24 éves vagyok, nemrég költöztem össze a párommal. Pár hétig dolgoztam, de közös megegyezéssel otthagytam a helyet, mert teljesen más elképzeléseim voltak nekem is, meg a munkaadónak is, azóta 2 hete állást keresek. Mivel a párom 8-16:30-ig dolgozik, utána pedig heti 1 nap hazautazik az idő s szüleinek bevásárolni, két nap németre jár, egy nap pedig részmunkaidőben tanít, ebből adódóan egy napig teljesen egyedül voltam, heti 3 napon pedig este 9-10 körül ér haza, de sosem unatkoztam, sőt most sem, hogy állást keresek. Délelőtt mindig átmegyek a boltba, csinálok valami kaját, utána híreket olvasok, majd előveszem a nyelvi könyveimet és nyelvet tanulok, este pedig átnézem az álláshirdetéseket, esetleg megnézek egy filmet. Délelőtt van, mikor elmegyek sétálni, akkor kevés az ember is az utcán, mindig feltalálom magam.

Én örülök neki, hogy egyedül lehetek, otthon elég nagy családunk volt, 2 szülő + 4-en voltunk testvérek és mindegyikük kisebb nálam, így még ők is otthon laknak. Igaz, hogy a saját szobámban nyugiban lehettem, de ha kiléptem a nappaliba vagy lementem a konyhába, ott mindig volt legalább egy ember, a szobámon meg a WC-n kívül sehol nem lehettem egyedül. Úgyhogy én élvezem a nyugalmat, eleinte nekem is voltak olyan gondolataim, hogy esetleg valaki betör vagy hasonlók, de hamar beláttam, hogy egy társasházban erre igen kicsi az esély, ha meg valami van szólok a szomszédoknak.