Vidékiek, akik elköltöztek! Szomorúak vagytok, hogy elsorvad a szülőföldetek?

A faluban ahol én nevelkedtem 3 focipálya volt amit a gyerekek szabadon használhattak, mára 2 van de mindkettő fizetős. Votl 1 erdőnk, azt is letarolták a fszba. Lakóházak kerültek a helyére. Volt egy nagy rét amin gyerekként sokat játszottunk. Bumm ott egy bevásárlóközpont. Város lett. Városiak költöztek ide, városi vérmérséklettel, városi problémákat generálva.

Innentől kezdve eleve nem létezik már az a világ amiben felnőttem és soha nem is fog visszajönni. Akkor inkább nem kisvárosban élek ahol van 3 bolt (lidl, penny és aldi) és mellé 3 gyár és ezek közül lehet válogatni munkahelyet, cuccot meg azt veszel ami éppen akciós a lidliben. Budapesten jobb életem van, jobb fizetésem van, több lehetőségem van.

Visszamennék a szülőföldemre eredeti állapotában? Persze. Van rá lehetőség? Nincs. Sajnálom? Igen. Bele akarok nyomorodni a nosztalgiába? Nem.

Nem is értem a kérdést. Ha én magam is elköltöztem, akkor én magam is aktív részese vagyok az elsorvadásnak. Ha sajnálnom kellene, hogy elsorvad, azért is jajonganom kellene, hogy óh jajj, miért is költöztem én el, szegény szülőföldem, bárcsak maradtam volna, akkor most nem sorvadoznál...

De nem jajongok.

Semmi érdemit nem tudtam volna a környékhez adnom amiért ott kelleett volna maradnom. Most azért, hogy dologtalanul tengessem a hétköznapjaimat semmivel nem teszi jobbá a települést, leaszámítva, hogy egyel több huszonéves él ott.

Sokszor van honvágyam de az sem a kistelepülés miatt, hanem a jelenlegi stresszel teli életkörülmények miatt. Viszont aki azt hiszi egy kis faluban idilli életet él mindenki annak üzenem, faluban lehet igazán csak nyomorogni.

Az én falum története pont ellentétes az előttem szóló 4-esével (fejlődés helyett pusztulás), de a hozzászólása végén az utolsó két sorban olvasható konklúziót magam sem írhattam volna jobban.

Én egy 2400 fős, nagyon jó hangulatú, összetartó, kedves kis közösségből költöztem a fővárosba. Az utóbbi 15-20 évben a falu lakosságának az 1/3-a kihalt (az idősek) vagy végleg elköltözött a jobb megélhetés reményében (a fiatalok). Most alig 1700-an laknak a faluban, döntő többségében idősek. A közösség szétbomlott, mindenki mindenkinek az irigye és a haragosa lett. A lakatlan házak pusztulnak le, omlanak össze sorban egymás után. A lakott házak is egyre rosszabb állapotban vannak, nincs pénzük az embereknek (munkahelyek híján) karbantartani az ingatlanjaikat. Sokuknak hónap végén már ételre sem futja, nem hogy karbantartásra. Téli tüzelő a falu felének luxus, csak álmodoznak róla. Amikor hazamegyek látogatóba a rokonokhoz, megdöbbenve látom, hogy egyre kevesebb ház áll már a mi utcánkban is. Minden alkalommal van 1-2 újabb, ami összedől. Szívbemarkoló a látványuk. Főleg, hogy azokban a házakban laktak a gyerekkori játszótársaink, pajtásaink, barátaink és a családjaik. Hogy szomorú vagyok-e amiatt, amit látok? Hát persze. Hiszen mégiscsak épp' összeomlik a szemem előtt és szépen lassan megszűnik minden, ami a gyerekkoromat jelentette. Tudok-e tenni ellene bármit is? Sajnos nem.

Szeretek hazamenni, mert az az én "hazám", a tájat imádom, a környezet nekem mesebeli, az a környék az otthonom, de a falu az egyre jobban pusztul. Nem szép látvány... Az emberek pedig megkeseredtek, sok az ellenségeskedés, a klikkesedés a falu lakói között. Marják egymást, mint a kutya meg a macska.