Szoktál veszekedni a pároddal?

szoktam.

Zavar, hogy mit gondolhatnak

A képlet egyszerűbb, mint gondolnád kérdező:

Emberből vagyunk, - tisztában vagyunk azzal, hogy nem vagyunk hibátlanok és ezt be is ismerjük (a másik előtt is)!

Kölcsönösen meghallgatjuk, tiszteljük egymást, szem előtt tartjuk a másik érdekeit is a sajátunk mellett. Éves szinten is ritka, hogy emeltebb hangon szól valamelyikünk a másikhoz, - soha nem veszekedünk.

A feleségem egy olyan házasságból lépett ki, amelyben 11 évet élt le a néhai férjével "cigány" módon, - elege lett ebből.

Én meg egy békés ember vagyok, aki nem szeret civakodni, veszekedni, erőszakoskodni. A feleségem hozott a házasságunkba egy lánykát, akire olyan szinten voltam tekintettel, hogy szót emeltem érte, amikor a párom erőszakot próbált meg a családban rendszeresíteni. Megbeszéltük, hogy az erőszak nem vezet sehová és rendben csordogált tovább az életünk.

Ugyanez történt, amikor a lány kezdte el pitiáner dolgokért is püfölni az unokákat! Rászóltam, hogy bár az ő élete, de sehová nem vezet, amit tesz a gyerekekkel! Befejezte - és béke van náluk is! (Ott az apa katapultált idejekorán, - gyakorlatilag én voltam a nem szexuális értelemben értelmezhető férfi abban a családban is egy ideig). Ennyi!

#4:

"Rászóltam, hogy bár az ő élete, de sehová nem vezet, amit tesz a gyerekekkel! Befejezte - és béke van náluk is!"

Jaj, Lúdanyó, mesélj már még ilyen kitalált hülyeségeket. 😂

Én alátámasztom, amit a kettes mond, mi 20 éve vagyunk együtt és egyszer sem veszekedtünk egymással még sohasem.

Nekem a párom olyan, hogy végtelenül nyugodt, békés ember, konfliktuskerülő, birkatürelme van és ha látja, hogy feszült vagy ideges vagyok, akkor hagyja, hogy kibeszéljem magamból és megvárja, míg lenyugszom. Semmi értelme nincs vele kiabálnom vagy ordítoznom, veszekednem, mert tök csendben ül és hallgat, nem szól vissza egy szót sem, nem ordibál, még csak fel sem cseszi magát. Semmi indulat nincs benne soha. Tök nyugodt marad. Vannak ilyen típusú emberek, akikkel egyszerűen képtelenség egy jót veszekedni. :)

Mi még soha nem veszekedtünk hangosan kiabálva egymással, egyetlen egyszer sem a 20 év alatt. Nálunk inkább besértődés, bedurcizás van (főképpen a részemről), de az is nagyon ritkán, talán 4-5 évente egyszer-egyszer. Pl. ha megígér valamit és nem tartja be, elfelejti, én meg nagyon számítok rá és hetek óta tervezem, várom, számítok rá (pl. egy kirándulás, utazás, egy mozi vagy egy étterem vagy bármi ilyesmi vagy egy megbeszélt otthoni szerelés, barkácsolás, valaminek a megjavítása stb., amit elfelejt), akkor nem állunk le hangosan kiabálni egymással, hanem megsértődök, bedurcizok és duzzogok magamban. Aztán, ha végre eszébe jut megkérdezni, hogy mi bajom van (nem mindig jut eszébe), akkor képes vagyok egy órán keresztül mondani neki a magamét. A lelkére beszélek. De tök csendben, nem indulatból, csak szomorúan és nagyon hosszan. Persze van amikor nem ér semmit a hegyibeszéd, mert legközelebb ugyanúgy elfelejti, de legalább akkor, ott kibeszélem magamból. :)

Gyerek nincs. De egyébként nem hiszem, hogy csak ezen lehet összeveszni 20 év alatt, már annyi minden máson össze tudtunk volna, ha olyan lenne a személyiségünk.

Alátámasztom a kettes mondandóját, tényleg létezik ilyen embertípus, aki annyira higgadt, nyugodt természet, hogy tényleg nem lehet még veszekedni sem egy jót vele. A párom is tipikusan ilyen alkat.

És megmondom őszintén, hogy nekünk már az tűnik furcsának, amikor párokat látunk hangosan veszekedni valahol. Pláne, amikor még csúnyán is beszélnek egymással. Na, azon totál ki vagyok akadva, amikor átmennek vita közben ilyen nagyon alpári, nagyon útszéli, nagyon kocsmai stílusba és válogatás nélkül szórják egymásra a mocskosabbnál mocskosabb, sértőbbnél sértőbb kifejezéseket. Az a tiszteletnek a legnagyobb hiánya. Képtelen vagyok felfogni, hogy hogy képes valaki ilyen szavakat mondani arra az emberre, akit "elméletileg" szeret, becsül, tisztel.

Én egyetlen egy alkalommal hülyéztem le véletlenül a páromat, de azt is ilyen félig viccesen, humorosan, nevetve, tehát nem dühből és nem indulatból, hanem mert mondott valami bődületes nagy baromságot, én meg kinevettem és azt mondtam neki nevetve, hogy "de hülye vagy!" :) és ő ezen (jogosan) megsértődött. Kikérte magának szomorúan, azt mondta, hogy "Nem vagyok hülye... :'(((" Én még most, 10-15 évvel később is mély lelkiismeretfurdalást érzek amiatt, hogy lehülyéztem akkor, pedig csak "poénnak" szántam a szituáció hevében, hülyén reagáltam hirtelen, nem véresen komolyan mondtam, és nem neki szólt, sokkal inkább a szituációnak, amiben elmondta a hülyeséget. Azóta soha semmi sértőt nem mondtam rá, és ő se rám. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy csúnya szót mondtam rá (ráadásul ez sem olyan durva, mások kötőszóként használják egymásra, meg még ennél ezerszer durvábbakat is). Soha többet nem mondtam rá olyat, amivel megsérthettem volna. Ő se mondott soha rám semmi sértőt. Ha elvárod egy kapcsolatban, hogy tiszteljen a másik fél, akkor neked is meg kell adnod a tiszteletet felé mindig.

Valahol szerintem ez is az egyik alapja egy normális kapcsolatnak, hogy konfliktusos helyzetben is meg tudnak maradni Embernek mindketten és nem esnek egymás torkának anyázva meg egymást gyalázva. Meg kell tanulni indulatok nélkül, higgadtan kezelni a konfliktusos helyzeteket. Szerintem ebben Magyarország nagyon rosszul teljesít. A legtöbb párkapcsolatban iszonyú rossz a kommunikáció a felek között. Ennek következménye a sok vita és veszekedés is. Meg a válások magas aránya. Mert mindenki csak a maga sérelmeit és igazát fújja (néha én is, de már egyre ritkábban), ahelyett, hogy közösen törekednének valamiféle kompromisszumos megoldásra, a probléma közös megoldására.