Eladtuk a lakásunkat. Hogyan tudnám “meghálálni” a szomszédaimnak az évek alatt bennünket ért bosszúságokat?

Már mindegy. Én kiadtam volna áron alul egy jó hangos, veszekedős, dohányos, sokgyerekes c típusú családnak valami jól megírt bérleti szerződéssel és hagytam volna, hogy dolgozzon az idő. Fél év és a taknyukon csúsztak volna hozzám, hogy költözzek vissza.

A mostani otthonomnál is ezzel blöfföltem. Úgy voltam vele, elvagyok még egy kis időt albérletben, aztán úgyis fejújítom. Meg azelőtt is, hogy eladom. Milyen érdekes, mikor megtudták, hogy mi ahhoz képest kutyaf*sza vagyunk, akiket ide tudunk csődíteni, egyből befogták azt az intoleráns, unalomból hisztiző, tanyáról kivakart pofájukat. Előtte ment a nyafika, ha 8-kor filmeztünk vagy papucsban közlekedtünk. Mikor megtudták, hogy van kutya, kitalálták, hogy nem tudnak békében aludni tőle 3 hónapja

, mert ugat (úgy, hogy egy hete sem volt nálunk). Az ilyenek megérdemelnék, hogy egy egész cigánytelepet költöztessenek az elit valaguk köré.

Bármit találsz ki - és teszel utólag, elküldenek a Halál kaszájára azzal, hogy most már semmi közötök nincs egymáshoz, ráadásul gerinctelennek is tartanak, mert nem akkor szóltál, amikor bajod volt.

A legnagyobb kitolás az lett VOLNA, ha nem eladjátok, hanem elajándékozzátok valaki öt gyerekes-három kutyás családnak volt lakástok.

Szerintem is hagyd.Amúgy zárójelben megjegyezném,hogy nem minden

gyerekes és kutyés család él úgy mint egy állat.

nekem van két gyerekem,de engem is idegesít ha zajt csapnak,szóval soha nem hagytam hogy randalírozzanak bent.Nem gyerek és kutya kérdése,

hanem nevelésé.