Miért olyan irdatlan nehéz köszönni?

Új helyre költöztem, falu. Úgy voltam, nem számít a kor, a nem, mindenkinek előre köszönök. Változó sikerrel. Na de az utcában van három lakó, akik sosem. Rövid utca, naponta (többször összefutunk). Az egyik harmincas pasas, az úgy tud kijönni a kapun, hogy folyton háttal van😀, esélytelen. A másik srégen szemben, háromgyerekes család, a gyerekek se köszönnek, de anyuka szabályosan menekül. Ha épp hazaér, addig ül a kocsiban, míg el nem megyünk mellette. Ha odaérünk, kotorasz az anyósülésen, amikor elhagyjuk, kipattan és rohan a házba. Ha épp jönne ki, megáll a kapu mögött, hogy össze ne fussunk. Múltkor már visszafordultam a járdán, és nyíltan mulattam rajta.

A harmadik szemközt lakik pont, totál belátunk egymáshoz. A szülei nagyon-nagyon kedvesek és segítőkészek, csak jót tudok rájuk mondani. Bemutattak a fiuknak, aki velem egyidős. De azóta se köszön, sőt vissza se nagyon. Múltkor már megjegyeztem, hogy a szembeszomszed volnék.

Azt nem értem, miért egyszerűbb menekülni meg átnézni, mint 1-3 szóval köszönni. Egyszerűen nem értem (tősgyökeres varosikent sem), hogy mi ez. Mondjuk a városban is ment, társasházban. Például a szembeszomszed szinten gyakorolta, hogy az autóból nem szállt ki, ha meglátott, és az anyósülésre vetette magát...😀

Vannak hasonló tapasztalataitok? Hogy kezelitek?