Létezik olyan, hogy valaki annyit hazudjon, hogy elhiggye a saját hazugságait?

Középsuliba bekamuztam, hogy van nőm, mert nem értették volna meg, hogy én sulin kívül egy unalmas ember vagyok, egyszer meg azt álmodtam, hogy van nőm és megszeppenve félve, felkeltem és meg kellett magam nyugtatni, hogy nincs és nem is lesz.

Azóta nem hazudok.

Régen soha semmi nem történt velem, ezért aztán mindig kitaláltam apró de furcsa eseményeket, amik hihetőek. Bárkivel megtörténhetnek, a hétköznapokban, mégis abszurdak...

Később ahogy lett családom, szeretem a munkámat, már nem fontos, hogy érdekesnek találjanak, legjobb barátomnak elmondtam, hogy régen ebben szenvedtem, és rengeteg ilyen sztori teljes kitaláció, de ő azt mondta, hogy semmi baj, ő mindig is tudta, de örül, hogy már nincs rá szükségem. De sok ilyen sztori annyira beleivódott a kis közösségünkbe, hogy idörőlbodőre el kell meséljem valakinek újra meg újra... És némelyikre emlékszem is tehát az agyam megtörténté tette...

Pl

Kb 11edikes lehettem, mentem haza a suliból, a pláza parkolójában odajött hozzám egy kiscigány és megkérdezte veszek e pamut zoknit...

Én kiröhögtem, elmentem mellette, majd egy ott parkoló kamion mögül kilépett egy bazinagy cigány és közölte, veszel pamut zoknit!

És én vettem pamut zoknit...

Ebből ami valóban megtörtént, hogy suli után bementem a plázába és vettem pamutzoknit.

Van egy kollégám, na ő már nem hazudozik nekem, mert én mindig lebuktattam a finom részletek megjegyzésével, így amikor újramesélte a sztorit, belekötöttem, hogy az múltkor még nem úgy volt. Ennek a kollégámnak nem volt pasija, így kitalált egyet, mert szégyellte valamiért, hogy a munkahelyen mindenkinek volt épp valakije. Mi sosem kérdeztük, mindig ő mesélt magától az elképzelt pasijáról, aki ma villanyszerelő, de múltkor még vízszerelő volt, múltkor még 2 éve voltak együtt, tegnap meg másfelet mondott.

Egy hazudós ember előbb-utóbb már maga sem tudja mi az igazság, mert az emlékek elhomályosodnak, és máshogy emlékszik arra, hogy legutóbb mit hazudozott.

Kolléganőd rosszul csinálta, előbb ki kell talalni a sztorit, majd mindenkinek mindig ugyanazt mesélni, így nincs lebukás veszély.

Sőt, ha pl társaságban elmesélik a sztoridat és változtatnak rajta, bele kell szólni, ki kell javítani az eredetire.

Egyszer volt egy nárcisztikus lakótársam. Az õ fejében létezõ világban õ tévedhetetlen volt. Mindig úgy ferdítette a valóságot, hogy neki legyen igaza. Hiába tanúskodtak ellene többen is, hiába volt összeegyeztethetetlen a fizika törvényeivel, amit állított, õ csak nézett bután, sírva bizonygatta az igazát, vagy dührohamot kapott, mert egyszerûen képtelen volt feldolgozni, hogy van olyan, hogy nem neki van igaza.

Nagyon érdekes volt.