A húgom barátja ("vőlegénye") azt mondta az anyának, hogy utál engem, mit tegyek, hogyan viseljem?

Kijelentette neki, hogy ő sohasem bírt engem, szóval utál. Állítólagosan azért mert olyat mertem mondani teljes jó szándékkal neki régebben a legjobb barátjáról, őszintén, barátilag elmondva neki a véleményemet, hogy én nem barátkoznék vele mert úgy látom, hogy züllésre hajlamos, bomlott természetű és részeges. Állítólag ez óta a kijelentésem óta nem bír engem, de azt is megjegyezte, hogy utálja a természetemet és a beállítottságomat, de akkor miért tartotta magában ezt 8 vagy 9 évig? Szóval elég hosszú ideig fortyoghatott benne.

Én mindig barátsággal, tisztelettel, őszintén, jó szándékkal viszonyultam hozzá, kicsit még kisgyermeki szeretettel rajongtam is érte, hogy nekem is lett sógorom. Nagyon örültem neki, hogy családtagként kezelhetem.

Mióta ezt így megírta anyámnak rólam, már senki sem tud úgy tekinteni rá mint azelőtt, más családtagok is mondták a családunkból, a mi részünkről, hogy nem mindig értik a húgom barátja viselkedést és megnyilvánulásait és nem értik a húgomat néha, megváltozott nem ilyen volt azelőtt.

Anyám húgának a férje régebben pedig azt is mondta anyámnak, hogy szerinte nem teljesen 100-as a srác oda kell figyelni rá és vigyázni kell vele, ez úgy elfelejtődött, anyám nem igazán vette komolyan a tanácsot.

Mióta ezeket a dolgokat megtudtam, amiket mondott rólam, már nem tudok úgy viszonyulni és nézni rá mint azelőtt. Nem gyűlölködöm, nem utálkozom, de lerombolta ezzel azt a képet magáról ami bennem élt róla, és e miatt nem kívánatos a társasága a szemeben, egyszerűen tűnjön a közelemből, el is akarom felejteni, és a család a mi részünkről is így gondolja ez után, mert visszagondoltak a megnyilvánulásaira és a viselkedésére a családi összejöveteleken és összegezték és apám megjegyezte ezután, hogy nem közénk való és nincs mit keressen a mi közegünkben. Minden ő körülötte forgott egy családi összejövetelen, anyám mindenben igyekezett a kedvébe járni és én is meg mindenki, de visszagondolva láttuk, hogy kényelmetlenül érzi magát és néha csak fintorgott arra a mit nyújtottunk neki.

A húgomat sajnálom mert ő meg úgy szereti mint az úristent és ő úgy veszi, hogy ennél az embernél tökéletesebb nincs a földön és, hogy őt most utálja a család a barátja, vőlegénye miatt, pedig őt nem. Teljesen magára veszi az egészet, holott az ő részéről csak azt sajnálom én is és a család is és ezt csak magunk között beszéltük meg, hogy miért nem tudta jobban kinyitni a szemét és egy normális gondolkodású srácot, a családunkhoz illő értékrendűt, találni és a családi közösségünkbe hozni.

Húgom állítólag, boldog vele, de én úgy látom, hogy inkább mintha csak megtudná bűvölni a srác és a befolyása alatt tudná tartani a húgomat, nem érzem őszintének a húgom iránt. Nyolc éve együtt vannak és a még meg sem fordult a fejében, hogy a húgomat elvegye. Nyolc évvel ezelőtt vett neki egy eljegyzési gyűrűt és eljegyezte.

Sajnos a húgomnak is jó ez így, mert szinte bálványozza a srácot, rózsaszín köd vakítja el, és úgy látom hogyha húgomnak kinyílna a szeme és komolyabban témába hozzá a húgom a dolgot a házasságról, akkor lehet, hogy a srác lelépne. Szóval a húgom lehet, hogy fél, hogy el ne űzze élete szerelmét a csodálatos szépfiút, vagy fel sem fogja és nem is lát a rózsaszín ködtől amiben a srác vezeti.

Szóval kívülről ilyen zavarosnak, kicsit önző tinédzser szerelnek látom a kapcsolatukat, holott 28-29 évesek.

Apám azt mondta, hogy ide a házba többet be nem teheti a lábát a srác(a vőlegény) ez után.

Mi lehet ennek a feszült helyzetnek a megoldása? Mert sajnos tényleg nem százas a srác.