Fiatalként gondolkodsz azon hogyan tudnál kifizetni egy 15-30 milliós ingatlant, ha oda kerül a sor?

Nem,mivel nem nagyon szeretnék saját ingatlant sem, így nem is gondolkozok rajta.

Ha esetleg úgy alakulna, akkor lehet valahol vennék egyszer a jövőben valami olcsóbb kisebb lakást vagy inkább házat. De nem igazán érdekel a téma.

#3

Mit csináljanak?Nem tudok hova menni.

Kapcsolat szempontjából persze,hogy hátrányos,de akkor sincs pénzem saját lakásra.Mellesleg totális kudarc a szociális életem,barátaim sincsenek,valószínűleg soha nem lesz párkapcsolatom.

Nagyon gyakran előkerül a téma, ha hozzám hasonló korú kollégákkal, barátokkal, ismerősökkel beszélgetek (25 éves vagyok, ráadásul Budapesten dolgozok). 25 millió errefelé egy nem putri garzon, ami 30-40 négyzetméteres. Egy takaros lakás már inkább 40 fele van. Nagyon jól keresek, de ennyi pénzem kb. sose lesz, úgyhogy albérletben vagyok. Most már fejben le is mondtam a lakásról.

Majd ha lesz stabil párkapcsolatom és jönnének a gyerekek, akkor veszünk együtt valamit, hitellel meg szülői támogatással. Anélkül reménytelen.

Én eléggé sokat gondolkodtam már 16 éves koromtól ilyesmin, utánajártam, utánaszámoltam. Most 21 vagyok.

Nálam a lakhatás mindig is egy kínkeserves dolog volt. 16 évesen leléptem otthonról, átmenetileg nagyszülőknél laktam hétvégéken és hétközben kollégiumban...

Aztán sok hányadtatás után ismerősök segítségével tudtam találni Budapest VIII. kerületben egy szobát, amit fenn tudtam tartani. Elinte nagyon döcögött a gimi melletti munka, aztán elegem lett a semmit nem érő, haszontalan, és kizárólag csak hátráltató középiskolából, és magántanulóként csináltam meg a 11. és 12. osztályt. ekkor rengeteg időm volt dolgozni, szépen kerestem is, és a jogviszonyomnak köszönhetően tudtam diákmunkát vállalni. Fizetgettem szépen a havi 30-40 ezer forintos szobáimat, kb 25 ezret a mindenféle egyéb kiadásaimra (kaja, tisztálkodás, bérlet), és így éldegéltem. Közben állandóan azon gondolkodtam hogy hogyan tudom majd ezt az életmódot hátrahagyni.

Ugyanis sok egyéb felismerés mellett, egy k#rvanagy felismeréssel járt számomra ez az elmúlt 5 év: Magyarországon a stabil lakhatás egy baromi nehéz dolog.

18 évesen egyszerűen elképedtem, hogy az albérletek, amikben szobát kaptam nem egyetemistákkal voltak tele. Jellemzően 30+os nulla egzisztenciával rendelkező pasikkal laktam mindenhol, de volt hogy 45 éves pasik voltak a lakótársaim.

Miért? Mert nem tudtak hova máshova menni, és nem akarták a 120-140 ezres fizetésük egészét albérletre kivágni az ablakon.

Érted, felnőtt férfiak, akiknek egy normális világban már családjuk lenne, ezek laktak velem és még harmad vagy negyed magukkal egy 70-80 négyzetméteres albérletben. Elkeserítő, szánakoztató, nem normális világ van itt.

Most egyetemen vagyok, első évemet végeztem.

És egymillió százalék hogy húzok innen, mert Magyarországon két opciód van ha nem akarsz eladósodni 60 éves korodik.

A) Megszokod hogy anyu-apu otthon az úr, és te az ő jófejségükből maradhatsz a szobácskádban. Arról persze tegyél le hogy a 20-as éveidnek megfelelően barátnőt/barátot vagy haverokat hazavigyél anélkül hogy ne lenne konfliktus ebből.

Magyarán: Ragadj meg életmódban egy kiskamasz szintjén, aki otthon él.

B) Megszokod hogy másokhoz kell alkalmazkodnod folyamatosan, igaz, itt egy bólhalábszőrnyivel több saját életed lehet. De azért az se túl komfortos hogy kvázi vadidegen emberekkel élsz még 30 évesen is, akikkel a napi szóváltás kimerül a köszönésben.

És bajlódhatsz velük, ha teljesen más életmódot vallanak... Pl Te kelsz reggel 7-kor, de a lakótársak egyike már 4-kor matat, csörömpöl, ajtót nyitogat... Maga a pokol ezt minden nap hallgatni.

Szóval Magyarországon ezek a kilátásaid ha önerődből akarsz ingatlanhoz jutni. Talán 15-20 év után, valahol 45 éves korod körül már vehetsz egy kisvárosban valami közepesen jó állapotú hitelmentes ingatlant, amit már csak bútoroznod kell.

És elment az életed 2/3 része. Jó, mi?

Esetleg gazdag szülők, meg nagy összegű örökség segíthet ebben valakinek, de ez nyilván nem a többség.

Ezért fogok húzni külföldre.

Oké hogy ott sem lehet saját házad (nézzen utána bárki, egy Észak-Németországi közepes városban egy 1 szintes, 3 szoba+fürdő+konyha családi ház ára valahol 130 milliónál van forintba átszámolva), de az társasházi lakást egy tisztességesen dolgozó ember megengedheti magának, és még marad megtakarítása is.

De most komolyan, Magyarországon miben reménykedik bárki is?

A KSH szerint a nettó kereset 210 ezer forint. Ez nyilván rengeteg emberre nem igaz, hisz benne van a valóban magasan kereső, de számszerűen kisebbségben levő lakosság is. De számoljunk 210 ezerrel...

Ha havi akár csak 80 ezret félre tud tenni ügyesen a munkavállaló, akkor az egy év alatt 960 ezer forint.

Egy 15 millió forintos lakásra önerőből összespórolni ezt az összeget 15 és fél évbe telne. Tehát ha én 19 éves koromtól ennyit keresnék, és szorgosan gyűjtögetnék, akkor talán 34 éves koromra tartanék egy lakásnál. Bár ez is hely kérdése, Bp-n belül esélytelen.

Élhetetlen ez az ország. Aki igavonó b@rom akar lenni egy életre, és szépen hónapról hónapra élni, kicentizgetni még a boltban a párizsit is, az csinálja csak...