Ez most tényleg szerelem? Tényleg belezúgtam? Ez nem lehetetlen? Miért nem értem mi van velem?
Azért _emberi tulajdonságok_ témakör, mert ez valami személyiségi kérdés. Azthiszem elvesztettem önmagamat. Szóval ide akartam írni.
Bocsánat, lehet, hogy hosszú lesz.
Szóval az a helyzet, hogy realizáltam, hogy szeretek valakit. Egy fiút. Egy gimibe jártunk, ő volt a tipik nagymenő, nagyszájú, és egy elég pöffeszkedő majom, aki úgymond azzal tölti a napjait, hogy a másikat szekálja. Természetes: a tőle gyengébbet.
Ez voltam például én. A lúzer, a csendes srác, aki nem panaszkodhat, az ilyen majmokon kívül senki nem zavarja. Sőt, tök korrektek voltak velem az osztálytársaim, annak ellenére, hogy távolságtartó voltam. Kifejezetten utáltam ezt a srácot, az egész kompániájával együtt. De nem én egyedül. Mindegy, ő bolt a tanárok középpontjában.
Fősulira nagyjából összeszedtem magam. Már másképp öltözök, másképp állok másokhoz, sokkal nyitottabbnak érzem magam. És nem rég, durván egy fél éve találkoztam ezzel az illetővel. Meglepődtem, ő is tanul, mostmár nem csak egy rövid képzést, hanem fizetősre felvették egyetemre, mint engem. Időnként egy helyen is vagyunk.
De más is meglepett. Már nem olyan amilyen volt. Jóval intelligensebb, értelmesebb, noha még elég nagy az egója. Normálisan beszélt velem, és normálisan társalogtunk. Ahogy egyre többet találkoztunk egyre többet beszélgettünk, és egyre jobban megismertük egymást. Ma pedig nagyon bizalmasak vagyunk, sokat mesél magáról, a gyerekkoráról a problémáiról. Én is neki. Nem rég azt is mondta, hogy sajnálja, hogy olyan szemét volt.
És valahogy másképp látom őt. És azt vettem észre, hogy... Senkinek nincs olyan szeme mint neki... Betegesnek éreztem, hogy ezt gondolom, aztán azon kaptam magam, hogy tetszik nekem. Vonzónak találom, és nehezen tudom ezt kiverni a fejemből. Marhára furcsa attól is, hogy régen hogy utáltuk egymást, most pedig ez valamiféle barátság, és én már azt érzem, hogy nekem ettől kezd sokkal fontosabb lenni. A barátom a csávó, aki szekált, amikor a középsuliba jártunk.. Régen féltem tőle, rosszul voltam tőle, nem bírtam elviselni és most... És a személyisége is megfogott, így hogy látom az igazi arcát. És én azt hiszem, sokkal többet érzek... Pedig ettől még úgy ahogy arrogáns is, még mindig nagy az egója, de ez már nem hogy zavar, hanem valahogy imponál. Főleg, hogy ilyen bizalmasak vagyunk egymáshoz. És azt érzem, hogy ő valami felejthetetlen. Ráadásul nem tudom megbocsátottam-e, végülis sok kellemetlenséget okozott anno nekem, meg a hozzá hasonlók korábban is. Rá se bírtam ézni azok után, most meg...
És az a helyzet, hogy egy ideje azt hiszem megőrültem. Sose néztem meg férfiakat, most sem. A lányok érdekeltek és talán érdekelnek. Kivéve őt.. Nem tudom mi vagyok-e, nem éreztem magam 'annak' sosem, most sem. Ez mintha valami más lenne. Tudom beteges, de ez az igazság, nem tudom mi van velem. Belezúgtam valakibe aki férfi..
? Pláne nem akarom, hogy megtudja, mit hordtam itt össze, és mi kavarog bennem, de ez a veszély talán nem fenyeget. Néha úgy érzem magam mint egy óvodás gyerek aki nem ért semmit és nem tudja mit beszél, néha pedig mintha megőrültem volna. De majd felemészt, hogy azt hiszem... szeretem... Mit tudok ezzel most kezdeni? Mit mondotok? Nem kell kímélni.
Talán megismertél egy olyan lelkileg mély kapcsolódást, amivel eddig nem volt dolgod. Légy ezért hálás, de a "belebetegszem", meg hasonló szavakat felejtsd el. Gondolj talán úgy rá, mint apád, mint példakép..kb olyan lelkesedéssel nyílvánulsz meg róla.
Azt az energiát, amit azon töprengve pörgetsz ki magadból, h mi is ez..próbáld hasznosan felhasználni, vedd észre ha belepörgeted magad ebbe a gondolatmenetbe és szállj ki.
Ha meg bevállalós vagy, mondd el neki,h mit érzel és hogy ez te magadat is meglep és egyben megijeszt..hátha elmondja,h nem egyedi eset vagy, ez a karizmájának a hatása...persze, lehet bukod az egész dolgot. Csak tudd, h minden mulandó, az ilyen jellegű veszteségeket meg kell tanulni úgy kezelni,h felfogni, az élet rendje a változás.
Elgondolkodtam ezen, elég erősen. De az a helyzet, hogy akárhogy tekintem nem én találom ki, hogy 'belebetegszem' vagy belepörgetem magam. Hanem az igaz, hogy olyan kötődést ismertem meg amit korábban nem, talán. És ez talán pontosan emiatt van, nem önmagamat hajszolom bele. Azt hiszem.
Másrészt pont az a problémám, hogy nem vagyok bevállalós. Félek igenis, hogy ha ezt az egészet elmondom neki, vagy csak utalok rá attól megromlik a viszonyunk. Elfelejthetem a barátságunkat. Vagy akármi is ez, ha egyszer én többet érzek. Ez az amit nem tudnék elviselni, ez egy olyan közeli viszony ami köztünk van amit nem áldoznék fel. Másrészt azt sem, hogy minden nap lássam, beszéljek vele. Akkor is ha ez a legtöbb ami lehet. Ha az élet rendje ha nem.
Az pedig, hogy pusztán nézzek fel rá, tekintsem példaképnek vagy ilyesmi az addig ment, amíg nem kezdtem realizálni, hogy hogyan tekintek rá. Hogy nem az a helyzet, hogy 'olyan akarok lenni mint ő'. Ha nem így lenne már rég túl lennék ezen, nem is létezne ez az arc nélküli kérdés.
Most nem makacskodok, csak nem érzem olyan egyszerűnek a helyzetet, ahogy esetleg ti látjátok. De nagyon is örülök a válaszaitoknak, igazából nagyon sokat segít ebben.
Szia Kérdező!
Mi történt az utolsó válaszod óta? Változtak az érzéseid? Léptél felé valamit?
Vagy teljesen más kimenetele lett?
Hogyan tekintesz most vissza erre a kérdésedre?
Már el is felejtettem ezt a kérdést. Persze, azt nem amiről szól. Röviden így vázolnám ami azóta történt:
Nem múlt el. És jelen pillanatban azt gondolom, nem is fog. Viszont sikerült megbarátkozni a dologgal. Legalábbis ezt mondom most. És önmagammal is. Valaki ebben segített, amiért mindig hálás leszek.
Nem könnyű, ezzel egyidejűleg azzal is meg kell tudni békélni, hogy sosem fogok színt vallani. Nincs értelme, még azt is tönkretenném ami most van. Plusz: most már van valakije. Igen. Egy lány. Úgyhogy az érzéseim nem változtak. Csak megerősödtek. Most már el tudom fogadni, és amennyire lehetséges megpróbalom a 'jót' keresni benne.
Jó olvasni a kommentedet!
Mármint, arra célzok, hogy még ha “jó irányba” nem is mozdult, azt hiszem rosszba sem.
Egyébként örülök, hogy barátkozol a helyzettel, ez talán jobb, mint elveszíteni őt teljesen. Azt hiszem.
Mindenesetre remélem, hogy ha más nem, legalább az idő segít majd ezt könnyebbé tenni neked :)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!