Ez most tényleg szerelem? Tényleg belezúgtam? Ez nem lehetetlen? Miért nem értem mi van velem?

Azért _emberi tulajdonságok_ témakör, mert ez valami személyiségi kérdés. Azthiszem elvesztettem önmagamat. Szóval ide akartam írni.

Bocsánat, lehet, hogy hosszú lesz.

Szóval az a helyzet, hogy realizáltam, hogy szeretek valakit. Egy fiút. Egy gimibe jártunk, ő volt a tipik nagymenő, nagyszájú, és egy elég pöffeszkedő majom, aki úgymond azzal tölti a napjait, hogy a másikat szekálja. Természetes: a tőle gyengébbet.

Ez voltam például én. A lúzer, a csendes srác, aki nem panaszkodhat, az ilyen majmokon kívül senki nem zavarja. Sőt, tök korrektek voltak velem az osztálytársaim, annak ellenére, hogy távolságtartó voltam. Kifejezetten utáltam ezt a srácot, az egész kompániájával együtt. De nem én egyedül. Mindegy, ő bolt a tanárok középpontjában.

Fősulira nagyjából összeszedtem magam. Már másképp öltözök, másképp állok másokhoz, sokkal nyitottabbnak érzem magam. És nem rég, durván egy fél éve találkoztam ezzel az illetővel. Meglepődtem, ő is tanul, mostmár nem csak egy rövid képzést, hanem fizetősre felvették egyetemre, mint engem. Időnként egy helyen is vagyunk.

De más is meglepett. Már nem olyan amilyen volt. Jóval intelligensebb, értelmesebb, noha még elég nagy az egója. Normálisan beszélt velem, és normálisan társalogtunk. Ahogy egyre többet találkoztunk egyre többet beszélgettünk, és egyre jobban megismertük egymást. Ma pedig nagyon bizalmasak vagyunk, sokat mesél magáról, a gyerekkoráról a problémáiról. Én is neki. Nem rég azt is mondta, hogy sajnálja, hogy olyan szemét volt.

És valahogy másképp látom őt. És azt vettem észre, hogy... Senkinek nincs olyan szeme mint neki... Betegesnek éreztem, hogy ezt gondolom, aztán azon kaptam magam, hogy tetszik nekem. Vonzónak találom, és nehezen tudom ezt kiverni a fejemből. Marhára furcsa attól is, hogy régen hogy utáltuk egymást, most pedig ez valamiféle barátság, és én már azt érzem, hogy nekem ettől kezd sokkal fontosabb lenni. A barátom a csávó, aki szekált, amikor a középsuliba jártunk.. Régen féltem tőle, rosszul voltam tőle, nem bírtam elviselni és most... És a személyisége is megfogott, így hogy látom az igazi arcát. És én azt hiszem, sokkal többet érzek... Pedig ettől még úgy ahogy arrogáns is, még mindig nagy az egója, de ez már nem hogy zavar, hanem valahogy imponál. Főleg, hogy ilyen bizalmasak vagyunk egymáshoz. És azt érzem, hogy ő valami felejthetetlen. Ráadásul nem tudom megbocsátottam-e, végülis sok kellemetlenséget okozott anno nekem, meg a hozzá hasonlók korábban is. Rá se bírtam ézni azok után, most meg...

És az a helyzet, hogy egy ideje azt hiszem megőrültem. Sose néztem meg férfiakat, most sem. A lányok érdekeltek és talán érdekelnek. Kivéve őt.. Nem tudom mi vagyok-e, nem éreztem magam 'annak' sosem, most sem. Ez mintha valami más lenne. Tudom beteges, de ez az igazság, nem tudom mi van velem. Belezúgtam valakibe aki férfi..

? Pláne nem akarom, hogy megtudja, mit hordtam itt össze, és mi kavarog bennem, de ez a veszély talán nem fenyeget. Néha úgy érzem magam mint egy óvodás gyerek aki nem ért semmit és nem tudja mit beszél, néha pedig mintha megőrültem volna. De majd felemészt, hogy azt hiszem... szeretem... Mit tudok ezzel most kezdeni? Mit mondotok? Nem kell kímélni.