Miért van manapság ennyi magányos emberr?

Egy olyan világban élünk, ahol mindenki a saját személyét teszi előtérbe. Persze, amíg nem az enyém a probléma, addig a mások dolga. Más élete csak akkor érdekli az embereket ha bele kell avatkozni, vagy ítélkezni lehet. És azzal takaródznak, hogy mindenki a maga sorsának kovácsa. Önzés, bizalmatlanság, megkeseredettség, ettől van sok magányos ember. A digitális világ eleve inkább lebontotta a meglévő korlátok maradékát is a kapcsolatteremtés előtt. Ez az egyik, a másik, mindenki néz pornót akinek nincs jelen a párja. Fiú lány. Pont. Mindenki önkielégít, akinek nincs jelen a párja, pont.

Harmadik: mint mondtam másokkal csak akkor törődik a többség ha bele kell avatkozni a magánéletébe. Nem dolgozol? Dögölj meg! Nincs csajod? Lúzer vagy (alias dögölj meg). Estébé estébé.

Negyedik megjegyzés: kisebbségi komplexus, beletörődés, megkeseredés. Meggyőzi magát a legtöbb ember, hogy ez nem lehet másképp, hogy Ő nem jó semmire, amire az emberek szerint jónak kellene lenni, nem felel meg senkinek, nem vonzódhat hozzá senki, stb. Ráadásul sokaknak a környezetében lévők, elsősorban a családja nem realizálja ezt. Ezért vagy kritizálják, vagy szidják. De megerősítik a hipotézisében, miszerint ő 'kicsi'. Jelentéktelen, nem számít, tehetetlen stb. Nem csoda, ha magába zárkózik. Elmélyül benne a tudat, hogy ő 'kicsi'. Elbújik, elzárkózik, elveszti a bizalmat. Ezért magányos a legtöbb magányos ember. Mert magától onnan nem tud kizökkenni, márpedig senki nem nyúl érte, sőt, a legtöbben megerősítik, hogy maradj is ott, a kisbüdösben. A szobában, szadomazó mami pornót nézve, vagy minden jellegű pornót nézve, masztizva, a tv hülyeségeit nézve, dzsatube videókon tengődve, gameplayekkel várd a halált. Valaki tudomásul veszi és így marad, ma így néz ki egy magányos fiatal ember, bár ezelőtt 20 évvel, 30 évvel, 50 évvel stb is épp ennyi magányos ember volt, csak másképp néztek ki.

Na most két dolog: a magány nem játék. Veszélyes. Ha valaki nem szereti, vagy nem bírja de így maradt kockára kerül a mentális épsége, másik: nem ritka jelenség ez amiről beszélek. Ez tömeges.

Ja még valami: ezek után nehéz megérteni, hogy létezik bátortalanság is a megkeseredés mellett? Bátortalan, könnyebben beszél becenéven, álnéven, kép nélkül fb-n idegenekkel, akár sokszor is, mert nem mint Ő akar beszélni. Ugyanis megtanulta, hogy leplezze valódi arcát, és ne mondja ki ami nyomja a szívét. Sokan az első munkanaptól, vagy az első állásinterjútól is infarktust kapnak, szimbolikus értelemben, mert ott lépni kell, és ha nem sikerül azt hiszi, vége mint a botnak. Nem mondhatja el, hogy fél, mert azt tapasztalja, hogy ő a felelős mindenért, hiszen az emberek többsége, márpedig gondolja annak csak igaza van, azt gondolja, hogy 'béna vagy, tehetetlen vagy hanyag vagy, szenvedj csak!' ez pedig nem egy társasági életre felhívó környezet, valljuk be.

Plusz, ne vállalja magát, mert azt szerinte mindenki csak nevetségesnek tarthatja, ezért ha beszélget is másokkal álnéven, a képernyő mögül magányos mert az nem Ő. Hanem valaki akiről a beszélgető partner nem tudja kicsoda. Nem vállalja a gondolatait sem, sőt, nem szeret gondolkodni. Az olvasás ugye az csendes és nyugodt tevékenység, ahol elszabadulnak a gondolatok. Ezért kerülik. Bár erről is lehetne komolyabban beszélni. Továbbra is burokban van, mert azt érzi, hogy nincs bátorsága, se motivációja, se érdeke kilépni az árnyékból. Tömeges probléma, napjainkban abszurd módon egyre nagyobb. Jó persze nem ma kezdődött. Mikor nem gyűlölték a kezdőket, munkanélkülieket, másokat? Ezt nem egy gyk-s kérdés fogja megváltani, de azért érdemes bárhol kibeszélni.