Lehet valakire pozitív hatással, ha gyerekkorában bántalmazták?
Én családon belüli erőszak áldozata voltam, rendszeresen megfélemlítettek, megaláztak, érzelmileg elhanyagoltak, illetve sokszor végig kellett néznem a rosszul működő kapcsolatban élő, de elválni nem hajlandó szüleim veszekedését/verekedését. Szinte mindig feszült és fojtogató volt az otthoni légkör, ami miatt állandó félelemben éltem, és egyes emlékeim a mai napig kísértenek.
Mindennek meg is lett a negatív hatása: depresszió, szorongás, és egy életre lerombolt önbecsülés.
Viszont más szempontból nézve úgymond "jobb" emberré tett, hogy diszfunkcionális családban nőttem fel. Komolyabb, érettebb és empatikusabb vagyok az átlagos korombeliekhez képest. Komoly témákhoz is hozzá tudok szólni, tudok értelmesen fogalmazni, jó a természetem, érzékeny vagyok más emberek problémáira és elítélem az erőszak szinte minden formáját.
Van egy olyan érzésem, hogy ha nekem nem kellett volna mindezt átélnem kisgyerekként, hanem a többi gyerekhez hasonlóan engem is szabadjára engedtek volna, hogy nőjek, mint a gaz, akkor most én is hasonlóan elkényeztetett, nyafogós, éretlen, érzéketlen és felszínes lennék, mint sok tizenéves.
Ti is tapasztaltátok, hogy a bántalmazás hatására komolyabb és érzőbb ember lett belőletek?
18/L
#4: Mármint, ha semmibe veszik a munkahelyén(nem pedig nem veszik semmibe), úgy érted, nem? Mert itt az a kérdés, hogy lehet-e a családon belüli abúzus (ennek párhuzama a munkahelyi semmibe vevés) lehet-e pozitív.
Kérdező: Ez esetben szerencsés kivétel vagy, mert az általad leírtak vagy sérültté teszik az illetőt (és ugyanúgy bántalmazó lesz), vagy a saját gyerekén túlkompenzál. Te vagy a szabályt próbára tevő kivétel.
Ahogy most te próbálod látni, az a feldolgozás folyamatának egyik foka.
Először többnyire önutálat, önbántalmazás, majd a tagadás (tehát konkrétan hamis emlékek kreálása és a valóság tagadása), aztán megpróbáljuk megmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen "jó" volt meg "ránkfért", mert még mindig nem tudjuk feldolgozni teljesen hogy azok, akiknek kiskorunkban meg kellett volna védeni minket, bántalmaztak helyette. Utána pedig jön az, amikor már "nem érdekel". Tehát nem jut eszedbe naponta, ha visszaemlékszel a múltadra, akkor többnyire pozitív dolgok jönnek elő elsőre. Már nem tagadod, ami történt, de már nem okoz fájdalmat beszélni róla, tárgyilagos tudsz maradni.
Én most járok az utolsó foknál, igaz, engem pszichológus is kezelt már felnőttként.
Tudok beszélni a dolgokról, már nem keresem a magyarázatokat meg a miérteket, már nem riadok fel éjjel arra, hogy azt álmodtam, apám megint ver.
25N
Nem lettem ennek hatására érzőbb, mindigis szociálisan érzékeny és empatikus voltam. Viszont míg gyerekként ezt ki is tudtam mutatni, már nem annyira tudom.
Tehát míg egy normális embernek tükrözi az arca az érzelmeit, addig nekem muszáj erőltetni magam, hogy látszódjon, vagy hogy sírjak kicsit, mert nem tudok. Miközben belül meg annyira fáj.
Gyerekként mindig elvertek, ha sírtam vagy szomorú voltam, nyilván ennek az utóhatásai.
Te egy mazochista beteg elme vagy, kérdező.
Szerinted jobb ember lesz az, akit kicsi gyerekkorátol kezdve huszonéves koráig rendszeresen vertek, megaláztak, kihasználtak, elnyomtak, netán még is erőszakolták, mint az, akit megbecsültek, tiszteltek a szülei és hagyták, hogy egy szabad ember legyen, ne egy lelki nyomorék skizofrén pszichopata?
Neked tényleg 1 nagy lópénisz kellene a szádba.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!