Ciki, ha 20 évesen félni szoktam otthon egyedül?

A szüleim külföldre költöztek, én pedig egyedül lakom itthon a családi házunkban. Csak egy szomszédom van ezen az oldalon, mert a mellettünk lévő telek üres, és a házunk mögött sincs semmi, csak egy szántóföld, ez az utolsó utca. Lefekvés előtt végig szoktam járni az összes helyiséget egy konyhakéssel a kezemben. Kinyitom az összes szekrényt, benézek mindenhová, ahol egy ember elférhet. A hálószobám a fürdőszobából nyílik, és éjszaka mindig bezárom a fürdőszoba folyosóra nyíló ajtaját, aztán fürdök, és utána megyek be a szobámba, aztán még egyszer leellenőrzöm a szobámban, nincs-e ott sehol senki, majd végleg bezárom az ajtót reggelig. Csak akkor parázok, ha sötét van, és nagyon utálok sötétben haza menni, 10 méterenként hátrafordulok, hogy nem követ-e valaki a buszmegállótól. Nyáron például még az ablakot sem nyitom ki éjszaka, még bukóra sem, annak ellenére sem, hogy teljesen le van húzva a redőny, mert a műanyag redőnyt még akár ököllel is be lehet ütni. Egyébként nem rossz ez a környék, csak csendes, de éppen ez teszi félelmetessé. A temető sincs messze, a teraszról egy picit rá lehet látni, így sötétedés után nem mernék már ott ülni. Van egy kis tacskóm, és néha szokott ugatni minden ok nélkül. Vagy volt, hogy egyszer kirohant a konyhából, mintha nagyon megijedt volna. Nagyon félelmetes egyedül itthon. Például amikor nincs lehúzva az egyik szobában a redőny, de már sötét van, és én bemegyek abba a szobába, akkor mindig arra gondolok, hogy valaki lehet hogy éppen belátna a szobába, ha most felkapcsolnám a villanyt, úgyhogy inkább a sötét szobában húzom le a redőnyt, aztán a telómmal világítok amíg kimegyek. Nyugtassatok meg, hogy más egyedül élő is szokott ilyeneket csinálni.