Egyedül fogok maradni így végleg?

Sajnos eléggé kiállhatatlan a személyiségem bizonyos szempontból. Máshogy viszonyulok emberekhez, kapcsolatokhoz mint mások. Felszínes kapcsolatokat képtelen vagyok teremteni. Nem tudok őszíntén rámosolyogni arra, akit nem szeretek. A párkapcsolatokról már régen lemondtam, egyrészt soha nem is jött össze, másrészt, ha össze is jött volna, abból csak a gond lett volna, mert én hihetetlenül féltékeny típus lettem volna. Barátaim viszont voltak még korábban, talán 1-2 még most is akad, de egyre fogynak. Az igazi mély barátságokat szeretem, amikor minden körülmények között számíthatsz a másikra. És sajnos emiatt túl sok voltam a régi barátaimnak. Ők mindenben számíthattak rám, én viszont úgy éreztem, gyakran csak teher vagyuk a vállukon, sokszor lekoptattak, amire mindig megsértődtem. A megsértődéseimre ők háborodtak fel, mondván, nem vagyok a feleségük/férjük, hogy bármit is számon kérhessek rajtuk. Nem volt soha egy olyan igazi barátom se, ahol egyenrangúnak éreztem a viszonyt, akire kölcsönösen számíthatnék, és én sajnos csak az ilyen barátságokat tudom elképzelni. Lassan 30 leszek, valószínűleg egyedül fogok maradni? Nincsenek rokonaim se. (Szektásokat rühellem, mielőtt jönnének téríteni.) Más is jár hasonló cipőben? Meg lehet szokni az egyedüllétet?