Rossz ember vagyok, amiért nem tudok örülni mások párkapcsolatának, házasságának, gyerekének, amiért én évek óta nem találok hozzám illő társat, és kimaradok ezekből az örömökből?

Elegem van abból, hogy akiket én szerettem, elhagytak vagy mást szerettek. Akik meg velem akarnának lenni, azoknak inkább pszichológus kéne vagy tükör. Az én életem köszönő viszonyban sincs az övékkel. Ha megkedvelek valakit, és úgy érzem, lehetne több, kiderül, hogy foglalt. Ha valaki elkezd mesélni ismerősről, rokonról, hogy megházasodott, gyereke lett, csak annyit tudok már reagálni, hogy nem érdekel.

Kicsinyes? Miért? Besokalltam, belefáradtam dolgokba, én ezt érzem. Nincs meg a boldog, pihentető, megnyugtató, támogató háttér, és hiányzik, és igazából másokéról sem akarok tudni, mert őket sem érdekli, ha én nem vagyok jól

Én reálisan látom magam, nincs önbizalomhiányom, nem veszek mindenkit egy kalap alá a másik nemből, eltartom magam önállóan, nem kell anyu-apu, hogy elintézzem a dolgaimat, nem akarok máson uralkodni, nem akarom, hogy irányítani akarják az életemet, nincs szülőkomplexusom és pedofil hajlamaim sem... stb. Egyszerűen csak betelt a pohár, és nem érdekel azoknak a prüntyögése meg édelgése, akiknek könnyen összejöttek a dolgaik.