Jogosan érzek így vagy csak én látom rosszul a dolgokat?

A családom elég érdekes. Bátyám úgy beszél általában anyával, mint a kutyával és rossz, hogy teljesen mindegy mit mondok neki, meg hogy hogyan, nem változik, általában velem is egy szemétláda. Anya mindenen ideges, depresszív fajta. Apa is sokat morgolódik, a nővérem meg mindig kioktat mindenkit, sokat veszekednek. Semmi szeretet nincs köztünk szinte, olyan az egész mint pár ember, aki egymás pénzére megy, meg nagyrészt akörül forog a világuk. Én voltam otthon mindig a 'nyugodt' gyerek, de igazából csak örültem, ha nem kellett otthon hallgatnom a veszekedést, mert nagyon megvisel még most is. Mai napig mindenért leszólnak, meg egymást marcangolják. Nekem egyre jobban kezd elszakadni a cérna, már sokszor nincs kedvem haza se jönni, mert tudom, hogy úgy is az lesz a vége, hogy vagy nekem mondanak valami becsmérlőt, vagy egymást bántják. Ez az egész nem funkcionál arra, amire egy családnak kéne. A barátaimat sokkal fontosabbnak érzem az életemben, sokkal jobban szeretek a kollégiumban lenni, mint itthon. Tőlük megkapom azt a támaszt, meg biztatást, mint amit a családomtól kellene, sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok ott még akkor is ha sokat kell tanulni vagy sok a stressz, nincs gyomorgörcsöm se, meg éjszakánként se jönnek rám sírógörcsök. Otthon egész életemben mindenért leszóltak, ha nem úgy öltöztem, mint ahogy ők elképzelték, vagy ha valamit nem úgy csináltam mint, ami ők beszűkült világnézetükbe beleillik. Nem akarom velük megszakítani a kapcsolatot, vagy hálátlannak tűnni, de egyszerűen megvisel az egész. Itthon nem érzem magam teljes embernek csak egy szar darabnak, az egész személyiségem más, amikor eljövök innen, általában alig hiszem, hogy ismét kilométerekre legyek tőlük, és ettől bűntudatom van. Mit tudok tenni ilyen helyzetben? Mi lenne a megoldás?