Mikortól beszélünk depresszióról és meddig beszélünk szimplán "krónikus" rossz kedvről szutyok élethelyzet miatt?

Én voltam depressziós kétszer. Nekem folyamatos stresszből alakult ki mindkétszer és segítséggel másztam ki kb fél év alatt (mind2 alkalommal). Bár az elsőnél még kb 1,5 évig kezeltek gyógyszerekkel, a másodiknál nem volt kényszerkezelés se gyógyszeres kezelés, mert nem nyílvánítottak önveszélyesnek.

Amikor már depressziós voltam (mind2 alkalommal), akkor átmenet nélkül váltakozott az energetikusság és a levertség (nagyon durva szélsőségekben), fizikai állapotom nagyon leromlott, nem törődtem a külsőmmel sem és így hagytam, hogy elhízzak (mert a kaját nagyon lehetetlen időkben kivántam és még keserűbb lettem, ha azonnal nem ettem), gyengébb voltam, szabadidőmben a lakást nehezen hagytam el (fizikailag rosszul lettem, szédültem, hányingerem volt, hasgörcsöm, stb), munkahelyen a vackomat. Sokszor így pl boltba menni külön műsorszám volt. Sok feladat elvégzése is teherré vált, pl eltenni valamit a hűtőbe, wc-re menni, fürödni, stb. Gyakran émelyegtem, meg gyakran éreztem úgy mint amikor leesik a vérnyomásod és kóvápyogsz, meg bizseregtek a végtagjaim. Meg mindig fáradt / álmos voltam. Mege az öngyilkosság tűnt az egyetlen "ésszerű" megoldásnak; a végzetemnek.

összefoglalva, nekem a depresszió = nem törődés a külsőddel, érdektelenség, hangulatingadozás, a külső tereken való tartózkodástól való félelem, legyengülés, stb.

Kérdező, azt még tudnod kell, hogy a depresszió egy folyamat, ami folyamatból alakul ki, apránként, tehát nem mondhatod, hogy mivel eddig én csak ezt éreztem, de most már ezt is érzem ezért mától depressziós vagyok.

Amikor másodszorra voltam depressziós, nagyon vágytam kikerülni belőle, de olyan volt mint amikor csapdába esel és ki alarnál jutni, de nem tudsz. Annyira xar volt megélni, hogy mindig igyelszek úgy létezni, hogy ne kerüljek újból abba a lelki állapotba.