Úgy érzem, elpazaroltam a gyerekkorom. Mit tehetnék?

Nem szeretnék a sokadik önsajnáltató kerdező lenni, nem szándékom.

Az utóbbi 2-3 hónapban egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy az az eddigi életem, a gyerekkorom egyszerűen elpazaroltam.

Eseménytelen volt a gyerekkorom. Barátaim nem voltak, osztálytársakkal nem tudtam tartani a kapcsolatot, mivel mindenki közel lakott az iskolához csak én jártam a város másik végéről. Délutáni bandázások iskola után, beülünk valakihez játszani, filmezni, hülyülni. Az első ivászat próbálkozások, az első közös cigi, bandázások. Hétvégi bulik, közös szülinapok, együtt töltött szilveszterek amiket még huszonévesen is emlegetünk.

Minden kimaradt. Szürke, sivár és eseménytelen volt a gyerekkorom.

Folyamatosan azt látom magam körül, hogy mindenkinek tengernyi élménye és ismeretsége van tizenéves korából. Sportoltak, táncoltak, versenyre jártak, cserkészkedtek, vagy oktv-t nyertek, vagy 20 évesen kitanultak egy szakmát vagy dolgoztak nyáron és abból mentek közösen nyaralni, van aki érettségi után a barátokkal közösen megy Görögországba.

Nekem semmi.

Iszonyúan fáj látnom, hogy velem egykorúak vagy fiatalabbak, kvázi ugyanannyi idejük volt mint nekem, és mit elértek, hol tartanak.

Harag van bennem és düh. Tehetetlen düh. Rengeteg és egyre gyűlik. Tombolnék, ordítanék legszívesebben kínomban, hogy mikor látok másokat TDK-ra készülni vagy egyetemistaként érettségire korrepetálni másokat vagy hallani ahogy mások a közös balatoni hétveget beszélik, és belémhasít, hogy ez én is lehetnék. Olykor néhany méterrel ha arrébb állhatnék, ha én mesélhetném a legvadabb sztorikat, ha én lennék a társaság közeppontjában, vagy én szednék fel minden bulin másik csajt.

Van, hogy ezt el tudom folytani, maskor, mint most, feltör, rámtör. Ilyenkor úgy érzem, ha egy szemvillanás alatt eltűnnék, senki még csak észre sem venné. Nem hiányoznék senkinek.

21 évesen nem volt még saját születesnapi bulim, hogy athívjak x embert vagy a barátok szerveznek nekem titokban meglepetésbulit. Nem voltam egyetlen fesztivalon sem, se egy közös hétvégén a barátokkal.

Nem voltam még nővel, nem volt normális kapcsolatom sem, talán igazán szerelmes sem voltam még.

Teljesen céltalannak érzem ezt az egészet. Csinálom az egyetemet de minek? Lesz egy diplomám ha lesz és azzal egyszerre hopp lesz rendes életem? Tudom, hogy nem. Ugyanolyan szerencsétlen maradok mint eddig voltam (ennyit arról, hogy nem célom az önsajnáltatás)

Mit tegyek? Nem akarom már ezt az egészet. Belafáradtam, hogy ezeket mindig elfojtom, hogy folyton vetítek, hogy jól vagyok, hogy mindenki egy vicces és derűs felszínes valakit lát bennem. akarok. Kalandokat, élményeket akarok.