Miért "kötelező" szeretni a gyerekeket? Miért borulnak ki egyesek azon, hogy én nem szeretem őket?

Én is kb így vagyok, ahogy te. Ha előre tudom, hogy találkozom a rokon kisgyerekekkel, akkor jóformán napokig nyögök magamban, és próbálok felkészülni a zsivajra, és az értelmetlen játszadozásra, és csak az tartja bennem a lelket, hogy tudom, hogy milyen felszabadító lesz az elköszönés pillanata.

Mostanában nem szoktam megkapni, hogy milyen s.e.ggfej vagyok azért, mert nem szeretem a gyerekeket, de volt egy idő (a tini korom végétől kb21-22 éves koromig) amikor anyukám sokat szidott miatta.

De.

Ez az én hibám volt.

Nem tudom, hogy rád mi jellemző, ezért leírom, hogy én mit csináltam rosszul (mert a hiba bennem volt) és lehet, hogy találsz benne valami használhatót.

Régebben látszott rajtam, hogy nem szeretem a gyerekeket, sőt, hangot is adtam neki. Pl nem magamban szenvedtem, amikor tudtam, hogy gyerekekkel kell majd találkoznom, hanem ki is mondtam a szüleimnek, hogy "uhhhh nincs kedvem a kölykökhöz" és ezzel rájuk hánytam gyakorlatilag a saját gyerekutálatomat, ami nem volt jogos.

Vagy amikor gyerekek voltak körülöttem, akkor mindig óvatosan megpróbáltam kislisszanni a szobából, vagy ha felém jött egy gyerek, rögtön beszélgetést kezdeményeztem egy felnőttel, ami rendkívül átlátszó volt.

Most már belátom, hogy ez - ironikus módon - rendkívül gyerekes viselkedés volt. Nem kell másoknak tudnia róla, hogy te nem szereted a gyerekeket, hiszen ez a te bajod, nem a környezetedé, és pláne nem a gyerekeké. Gondolj úgy a helyzetre, mintha te pl egy pénztáros lennél, a gyerek pedig a vásárló. Mindegy, hogy mit gondolsz, mindegy, hogy hogy érzed magad, magadra kell erőltetni egy mosolyt, és gyorsan letudni azt a kis időt, amíg összehozott vele a sors, és így nem érhet kritika.

Elég, ha annyit kérdezel, hogy "na és hogy megy az ovi/iskola?" és a gyerek elmondja, aztán el is rohan valahová, hiszen úgysem tudnak 2 percnél tovább megmaradni valahol, te pedig teljesítetted a kommunikáció rád eső részét = mindenki boldog.

Ha idegenek panaszkodnak arra, hogy te nem szereted a gyerekeket, az már rég rossz. Ehhez senkinek sincs semmi köze, de ha kimutatod, vagy szóba hozod, akkor onnantól mindenki problémája lesz a dolog.

Nem bírom elviselni a gyerekek közelségét. Nem gyűlölöm (talán) őket, hanem inkább undorodom tőlük. Viszont, tudnak nagyon idegesítőek is lenni, tehát hasonló szempontból megközelítve sem mondhatnék pozitívumokat velük kapcsolatban.

Túlnépesedés zajlik a világban, irtózatos, hogy szinte a csapból is kisbabák folynak.

A jellemem/személyiségem/életvitelem (stb.) egyszerűen nem tűrné meg őket.

Egyetértek ugyanakkor azzal a nézettel, hogy néhány éves korukig ártatlanok, és ilyen viszonylatban szerethetőek is, még talán át is érzem mindezt, ha megerőltetem magam.

Előre szégyenkezem, rettegek és görcsölök, hogy a húgom hamarosan vállal a barátjával. Hiába mondom, hogy ha nagyon akarnak, az esetben is ráérnek 30 évesen. A gondolattól is rosszul vagyok, nem bírom ki.

(25 éves fiú vagyok.)

Én is pontosan így érzek. Nem utálom őket, de nem is szeretem őket. Rokon gyerekkel egyszerűen kínszenvedés, nem tudok velük mit kezdeni, nekem nem megy a gügyögés meg a sejpítés ahogy mások csinálják.

Idegen gyerekeket amikor látok milyen neveletlenek, zajosak, idegesítenek. Pedig tudom, hogy nem az ő hibájuk hanem a szüleiké.

De nem mutatom ki, és nem hangoztatom, mert tudom nem értenék meg és elítélnének, én lennék a rossz.

Mikor mondtam anyukámnak, egyáltalán nem érzek vágyat gyerekre, eléggé ostorozott érte. Mondta jól van akkor, de szerinte nagyon fogom bánni olyan 50 évesen, hogy nem szültem gyereket, és kihagytam a nőiség legcsodálatosabb érzését.

Lehet később megváltozik, és lesz rá vágyam, és a saját gyerekemet szeretni fogom, de egyelőre nem.

Meg úgy undorodom én is tőlük.

Amúgy pont az ilyen ítélkezős hozzá állás miatt, nyomásból, kényszerből, elvárásból sok olyan ember vállal egy vagy több gyereket, aki egyáltalán nem alkalmas rá. És lesznek lelki sérült gyerekeik, később lelki sérült felnőttek, akik nem lesznek képesek normális kapcsolatokra se normális szülővé válni (hisz a szülői mintájukat viszik tovább).

Ha valaki azt mondja, nem szereti a gyerekeket, és nem is szeretne, én se értem miért baj.

Nem jobb az őszinteség? Inkább, mint hogy hazudjon, vagy azért legyen gyerekek mert jajj mit szólnak mások.

A gyerek vállalás nemcsak móka és egy csodálatos anyai érzés megélése.

Rengeteg gond lehet, kezdve a megváltozott alakkal ami lehet olyan is marad, szülés utáni depresszió, gyerek körüli gondok....Gondok a gyerek viselkedésével oviban/iskolában.

Vagy az, a gyereket hiába nevelik példásan elkallódik, vagy kihasználja a szüleit, vagy egyszerűen sz*!%rik a szüleire.

Nemrég egy dokumentumfilm sorozatban láttam, gazdag idős szülőket a saját kisebbik fiuk gyilkolt meg brutálisan a pénzért, holott egy példás, köztiszteletben álló család voltak (és a fiú nővére teljesen normális).

Az egész társadalom álszent. Lehet valaki ugyanígy gondolja, de ha már ráerőltették, akkor hangoztatja másnak is. Főben járó bűnnek számít, ha valaki ki meri jelenteni nem szereti gyerekeket, mert milyen lelketlen.

Aki ilyen nagy ősanya típus, el se tudja képzelni (és sokan nem is vallják be), nem olyan nagy öröm mindig csak otthon a gyerekkel lenni, felkelni éjszaka, kialvatlannak lenni, nem elmenni sehova senkivel..

Kicsikét toleránsabbnak kellene lennünk egymással, és elfogadni, hogy a másik így gondolja. Sajna sokan másokkal vannak elfoglalva, holott mindenkinek saját magával kéne.

És igen, ha beszólnak azt hiszik attól majd elszégyelled magad, úgymond magadba szállsz és megváltozik a véleményed.

Holott ezzel csak elmélyítik a dolgot.

Nem ítélkezni kéne, hanem elfogadóbbnak, megértőbbnek lenni.

Szerintem lelki dolog is lehet, rossz gyerekkori emlék.

Én azért se akarok gyereket, mert nekem se volt jó gyerekkorom.

Attól tartok, ugyanazokat a hibákat követem el mint a szüleim, hogy nem leszek jó szülő.

Ezért se kéne ítélkezni.

Amúgy a kicsit idősebb (nem kisgyerek), aranyos, kedves, jól nevelt, értelmes gyerekeket szeretem.

Találkoztam már ilyennel is, úgy tudtam vele beszélgetni mint bármelyik felnőttel, okos volt.

Legalább nem kellett hülye hangon beszélnem, hanem értelmesen értelmes dolgokról.

Néha nem is értem egy gyereket miért kell úgy kezelni mintha fogyi lenne.