Hogyan hozhatnám rendbe az életem? Mit tanácsolnátok egy ilyen embernek?

Az a problémám, hogy a húszas éveim közepe felé járok, és abszolút nem alakult ki az életem. Ez azt jelenti, hogy nincs munkám, nincs társam és legfőképpen nincs célom, ami felé haladni tudnék. Egy jól hangzó, de semmire nem jó alibi diplomát szereztem, meg két nyelvet tudok magas szinten, de nincs valódi, mély szaktudásom.

Ez egy hosszú történet eredménye, amit szerintem úgy lehetne legegyszerűbben leírni, hogy velem nem történt meg a kamaszkor. Amikor elkezdődött volna, akkor édesanyámra nagyon ráfüggtem érzelmileg egy őt ért lelki válság miatt (elválás közeli állapotban voltak, kb. rám támaszkodott egy ideig 11-12 éves koromban), ezzel párhuzamosan pedig kiutált az osztályom, és azután csak féltem a kortársaimtól. Így úgy töltöttem el a gimnáziumi éveimet, hogy szinte csak otthon ültem, a szüleimet láttam, amikor épp otthon voltak. Ők viszont nem sokat tudtak rám figyelni, mert fontos pozíciót töltenek be egy közös családi vállalkozásban, amit én átvehetnék, és apám ezt akarja tőlem. Én nem igazán akarom, mert nem szerettem meg, de fogalmam sincs, mit akarok. Mindig érdekelt ezerféle dolog, sok dologban kimondottan tehetséges voltam, de féltem az emberektől, és mindenhol egyedül voltam. Egyszerűen nincsenek társas élményeim, csak azt éltem meg mindig, hogy állandóan forgatják mások a szemüket, hogy milyen tudálékos vagyok, meg mindenre én tudom a választ (ez történt általában iskolában. Valamiért kicsit rá is játszottam, azt hiszem).

Eközben a vállalkozásból valamilyen szinten részesülök, nem kell eltartanom magam. De ez nem könnyíti meg az életemet. Úgy érzem, nincs egy gerinckötél, amire fölfeszül az életutam, egy irány, amiből aztán adódik minden más. És ez akkor csúcsosodik ki, amikor egyetemre felvételizek, amit az utóbbi évben számtalanszor megtettem, és az utolsó pillanatokban döntök olyan dolgokról, amik elvileg meghatározzák az elkövetkező éveimet. Ahelyett, hogy már hónapokkal, évekkel előre kitalálnám, mit akarok elvégezni, és utánajárnék dolgoknak, és tudnám, mi akarok lenni, mint mások, ad hoc döntéseket hozok, amik aztán persze, hogy nem jönnek be, mert nincs mögötte irányt szabó valódi vágy, cél, álom. Egy agyrém az egész. Kamaszkorban lehetett volna, és volt is csomó elképzelésem, de így visszagondolva teljesen instabil voltam érzelmileg, mondhatni, depressziós. Úgy hiszem, ez egy teljesen érzelmi probléma, nem az eszemmel van a baj, bármit meg tudok tanulni, hanem úgy általában nem látom be, miért jó bármit tanulni, miért jó élni, mert nincs bennem lelkesedés. Hiányzik az, hogy együtt csináljak dolgokat másokkal, akikkel figyelünk egymásra, és értelmes céljaink vannak. Gimi alatt a barátaimmal iskolán kívül keveset tudtam találkozni, és az egyetem se igazán adta ezt meg nekem. Nem voltak napi szintű kapcsolataim, de egyébként családban sem, mert a szüleim annyira hajtottak mindig.

Most pedig már azt értem, hogy ezekkel a kamaszos problémákkal kiszaladtam az időből, és egyre nő a lemaradásom mindenkihez képest. Minden téren. Nagyon félek, hogy mi lesz velem. Tudom, hogy ezt itt most senki nem fogja nekem megoldani, de érdekelne, hogy valaki, aki kívülálló, milyen tanácsokat tudna ezekre adni.