Akiknek az életében történt már haláleset, azok többnyire már sose lesznek olyan emberek mint előtte?

Én 25 évesen veszítettem el a nővéremet, amibe fél éven belül az anyukám is belehalt.

Megváltoztam. Nem tudok már annyit törődni mások bajával. Volt egy "barátom", aki a két halál közti időben minden nap felhívott és órákig beszélt arról, hogy öngyilkos lesz, mert nincs barátnője. Az átlagos lányok nem kellettek neki, mert ő különlegesnek érezte magát, de a szép és nála sokkal fiatalabb lányoknak meg nem kellett.

Aztán mondta, hogy most már leteszi a telefont, ja de amúgy, hogy vagyok?...

Ő volt az első ember, akinek nem foglalkoztam a problémájával, amivel hozzám fordult. Úgy éreztem, hogy kiszipolyoz.

Nem ugyanaz az ember néz vissza rám a tükörből. A halálban számomra az a legrosszabb, hogy nem lesz vége. Megtörtént és soha nem múlik el. Szerintem természetes, ha ez megváltoztat.

Bár ez nem halállal kapcsolatos,de amikor szakított velem az a barátom akivel már 5 éve együtt voltunk és igazából együtt terveztük a jövőt stb, és hirtelen kilépett na az olyan volt mintha ő meghalt volna. Hiszen soha többé nem fogtok beszélni stb,szóval napokig mint egy bolond magam elé bámultam,sokat gondoltam az öngyilkosságra, a személyiségem semmivé lett,direkt teljesen magmatól idegen dolgokat csináltam olyanokat amiket azelőtt megvetettem,ez hónapokig így ment,nem is aldutam max 2 órákat. Azt kívántam bárcsak meghalt volna az úgy könnyebb lenne nekem, sőt talán olyan gondolatom is volt,hogy én magam ölöm meg. Szörnyű volt az egész,elviselhetetlen, bár mondtam a szüleimnek ,hogy vigyenek be a zárt osztályra ők nem tették..tényleg egyedül kellett szembe néznem az egésszel,elmondhatatlan és leírhatatlan amit éreztem,az tehetetlenség,hogy semmit nem tehetsz nincs többé az aki mindig ott volt,újra kell kezdened mindent, az elmém tényleg széthasadt.

Igen én azóta nagyon megváltoztam, ég és föld ,össze nem lehet hasonlítani azt a két embert aki voltam,sem kívül sem belül. És nem soha nem leszek már az aki.

Sok mindenki halt már meg körülöttem, leginkább idősebb rokonok, de 2 éve (akkor voltam 16) amikor az általános iskolai plátói szerelmem, egyben egy volt barátom (sajnos amikor gimnáziumba kerültem megszakítottam vele a kapcsolatot, eddigi életemben ezt bánom legjobban), aki nálam 2 évvel volt idősebb halt meg, az volt az az egy haláleset, amire azt mondom, hogy teljesen megváltoztatott. Akkortól érzem, hogy a gyerekkoromnak vége, egyedül maradtam, és persze hibáztatom magam, amiért évekig szartam a fejére... Sok mindent elérhetett volna élete során (felvették orvosira), tehát hasznosabb tagja lehetett volna a társadalomnak, mint mondjuk én, emiatt szintén rossz embernek érzem magam, de azóta igyekszem megtenni a tőlem telhetőt, segítek másoknak ahol tudok, csak hát ha valahol meghallom a nevét, akkor ingerültebb leszek, és nehezen uralkodok magamon. Azóta vannak rosszabb fázisaim, amikor nem érdekel semmi, szívem szerint csak leugranék egy hídról, de miatta nem tenném sose, neki nem volt választása, igazságtalan lenne. És vannak fáhisok, amikor mindent hihetetlen lelkesedéssel csinálok, senki nem tud megállítani, úgy érzem az energiaszintem 120%-os.

Bocsi ha hosszú lett, meg össze-vissza, sajnos a fejemben is hasonlóak a dolgok azóta.