Akiknek az életében történt már haláleset, azok többnyire már sose lesznek olyan emberek mint előtte?

Sajnos el kell fogadnunk hogy a halál az élet velejárója. Vannak akik könnyebben dolgozzák fel, vannak akik nehezebben, te az utóbbi kategóriába tartozol.

Az viszont, hogy mégis sikerült feldolgoznod a nagyid halálát és bármennyire is gondolkoztál rajta, beláttad, hogy az öngyilkosság hiba lenne, egy hatalmas nagy előrelépés.

Foglalkozz továbbra is az állatokkal, ha ez az ami megnyugtat. Ha egy elmegy, gondolj arra, hogy te mindent megtettél érte amíg veled volt. Hogy boldogan ment el abban a tudatban, hogy segített neked önmagadra találni. Adj magadnak időt, amennyi kell, hogy túl tedd magad rajta és lépj tovább. És ha új állatot szerzel, sose gondolj rá hiánypótlóként. Tekints rá valami új kezdeteként. Egy új esély, hogy még jobban önmagadra találj, és egy új esély, hogy egy másik élőlény életét is szebbé tehesd :)

Az, hogy egy ember milyen marad a haláleset után, az illető lelki erejétől is függ.. Ha erősebb lelkű, akkor nem feltétlenül fog megváltozni a viselkedése. Ha gyengébb, akkor több ideig tart az elfogadás, és előfordulhatnak hangulatingadozások, megváltozhat az illető természete. Aztán ahogy túllép rajta az ember, visszaállhat a régibe, de megvan az esélye annak is, hogy megváltozik. A tragédia közeli időszakában persze lelkierőtől függetlenül a legtöbb ember megváltozik.

az én tapasztalatom az hogy nem a halál volt a teljesen megrendítő,hanem a haldoklás végig kísérése,a leépülés látványa a szeretett személy tudatának elhomályosulása és hogy nem tehetek ellene semmit.

engem ez jobban kicsinált mint maga a halál.

ami még nagyon megdöbbentő élmény volt ezek mellett azok a kórházi állapotok.

nincsen jobb szó rá mint a félelmetes.

1992 augusztus 02. 21;30

Èdesanyàmat felakasztva talàltam az udvaron lèvő fàn.

Èn fogtam a testèt miközben levàgtuk a kötèlről.

Akkor 17 èves voltam.

Màig tisztàzatlan a halàla.

Akkor a rendőrsèg nem talàlt nyomokat arra,hogy idegenkezűsèg törtènt volna,de előjele sem volt annak,hogy èdesanyàm kèszülne a halàlra.

Anyàm szomorú volt mert aznap dèlutàn került be èdesapàm a kórhàzba,mert rosszúl lett. Kihívtuk a mentőt ès ekkor làttàk egymàst utoljàra a szüleim.

Feltètelezèsek vannak,hogy hogyan törtènhetett,de azokkal semmire

nem megyek.

Egyet nagyon bànok ès ezt a rendőrsègen is elmondtam,hogy hallottam este 20;00 ès 20;30 között fèrfi hangokat beszűrődni a nyitott ajtón keresztűl az udvarról,de nem foglalkoztam vele.

Betudtam annak,hogy a szomszèdban lakó bàtyàm àtjött ès ő beszèlt èdesanyàmhoz.

De mint kiderült nem így törtènt.

Szőrnyű volt amikor meglàttam èdesanyàmat lógni a kötèlen.

A làba nem èrte a földet.

Amikor levàgtuk olyan hangot adott ki,mintha sóhajtott volna egyet...Utoljàra.

Tavaly tudtam elengedni őt.

Hosszú út vezetett idàig.

Mint èdesanyàt pont a legfontosabb időszakban veszítettem el.

Az utolsó beszèlgetèseünk èdesanyàmmal a főzèsről szólt.

Ő ès èn kint volunk a kertben èdesanyàm rendezgette a viràgai körül a földet.

Màr sötètedett,így bementem a hàzba videózni ès gondoltam hamarosan bejön èdesanyàm is,de soha többet nem jött be.

19;30 körül bementem a hàzba,20-20;30 közötti időben fèrfi hangot hallottam az udvarról.

Gyanús volt,hogy 21;30 van ès mèg nem jött be a hàzba èdesanyàm.

Így kimentem,hogy szóljak neki,hogy jöjjön be.

Sem üvölteni,sem sírni,semmit nem tudtam.

Hívtam bàtyàmat,hogy nagy a baj!

A temetès utàn omlottam össze.

Addig próbàltam nem gyengènek mutatni magam.

A rokonok között az èdesapàmat neveztèk meg az èdesanyàmmal kapcsolatban törtènt miatt.

Ugyanis abban az időszakban sokat veszekedtek mert èdesanyàm sajnos szerette az alkoholt.

Èdesapàm ezèrt is lett rosszúl.

Nem hiteles forràsból èdesapàm elhagyta a kórhàzat.

Ezt az egyik szobatàrsa említette meg.

Arra nincs bizonyítèk,hogy köze lenne a szörnyű tragèdiàhoz.

A szemèlyisègem nem vàltozott meg de màs irànyba fordult az èletem.

Szia! Nagyon szép és okos dolgokat írtak le már néhányan előttem.

Nekem van személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban, szóval nem bírom ki, hogy ne szóljak hozzá.

Két nappal a 13. születésnapom előtt veszítettem el édesanyám. Agydaganata volt, az utolsó félévben teljesen leépült, lebénult, nem tudott beszélni és enni, infúziók tartották életben. Egész végig otthon lakott velünk, nagymamám ápolta. Két évvel utána keresztanyukámat veszítettem el, majd azután 1 évvel papámat. Összeomlottam, nem fogom senkinek azt mondani, hogy nem. Kimondhatatlanul fáj. Nem szoktam terjeszteni az ismerőseim között, de itt talán valami hasznosat is lehet generálni a fájdalomból. Tény, hogy mindenki máshogy éli meg a gyászt, és mindenkiét tiszteletben kell tartani. Én nem vagyok olyan mint előtte, és soha nem is leszek, ebben (szinte) biztos vagyok. De tudod mit? Szerintem ez egyáltalán nem gond. Milliószor érzékenyebb lettem az emberek szenvedéseire, milliószor jobban feltölt, ha valakinek segíthetek, valakit meghallgathatok, olyan abszurd apróságoknak tudok örülni, hogy az néha már nevetséges. Csodálom az életet, meg mindent, ami körülöttem létezik és veszi a levegőt és mozog és pulzál. Lehet, hogy úgy tűnik eltúlzom, de így van.

Szerintem nagyon szép, hogy erős támasz tudtál maradni a tesódnak és szüleidnek. Nagyon szép, hogy az állatok szeretetébe öntötted az energiád. Ha lehet egy tanácsom, ne próbálj görcsösen visszatérni a korábbi énedhez. Próbáld meg elfogadni és tisztelni magad amiatt, ahogyan ezt átvészelted. Kapaszkodj azokba a dolgokba, amik felvidítanak. Keress olyanokat, akikkel megoszthatod, ha boldog vagy.

Fel a fejjel és kitartást! :)