Mikor voltál életedben a legboldogabb?

Volt egy kutyám. Olyan, amilyen nem lesz soha többé. Ő tett a legboldogabbá egész életemben. És amikor a gyerekem megszületett és sorban álltam érte az első reggel a császármetszésem után a csecsemőosztály előtt és tolták ki sorban a babákat a kis kocsikban, mint valami bevásárlóközpontban. És amikor életemben először megkaptam a gyerekemet és toltam őt a kocsiban a kórterem felé és csak néztem őt és azt éreztem, én vagyok a leggazdagabb ember az egész világon.

Anyának lenni nehezebb. Ott nem lehetsz rossz passzban. Ezért merem kimondani névtelenül, hogy azzal a kutyámmal voltam legboldogabb egész életemben, mert csak vele lehettem teljesen önmagam.

Férfiként írok. Ért néhány szerencsés epizód az életemben, de többnyire a körülményeim akadályoztak, finoman szólva.

Vannak dolgok, melyek egyértelműen jó élmények az emlékeimben és léteznek kevert minőségűek is.

LEG? Nehéz kérdés... De összeírok most pár boldog epizódot.

Kb kisiskolás koromban nem fogtam fel, mennyire boldog életem van. Se előte, se azóta igazán. Piciként, amíg benne úszik a boldogságban egy gyermek, nem szokott tudatosulni benne.

Boldog voltam, pedig súlyos traumán voltam túl. A pszicholgia tudománya szerint a kisgyermekek pszichéje tudat alá süllyeszti a traumáikat. Szóval mintha elfelejtettem volna az óóvodás kori traumámat.

Kisiskkolásként boldog voltam, mert rét mellett laktunk, és jókat játszottunk a réten. Hihetetlen felszabadult időszak volt. Bandáztunk mint "hadsereg", sokat fociztunk, bicajoztunk, "krosszoztunk".

Ovis koromban sajnos kimaradt részemről a (szűk/tág értelemben vett) szerepjátékozásra való hajlam, míg kisiskoásként spontán előtört belőlem:

rabló-pandúros;

rugós focival eljátszottam egymagam mindkét csapatot;

az ételbe beleképzeltem állatokat;

játékkatonákkal komplex csatákat képzeltem és játszottam el;

a réten hús-vér gyerekcsapatokként csatákat játszottunk el...

És mi voltunk időnként a bicajos "adóvevősök" (akkoriban nem léteztek mobiltelók, csak CB rádió ami mobil távbeszélő, az is csak a taxisoknak és a rendőröknek).

De volt ovis koromban is pár boldog pillanat. Nem értem, miért, de mennyországként éltem meg azta pillanatot, amikor egyszer az ovi udvarán az asztal aló kikukucskáltam, és a Napfény megcsillant az asztallap sarkán...

11 évesen -ha lehet ilyet említeni- az első spontán orgazmus (öntudatlan, "véletlen maszti").

12 évesen egy vegyes élmény az első szerelem érzése. Menny és pokol...

Tizenévesen megismertem a Deep Purple zenekart, a számomra időrendben első két album, amit megismertem tőlük, zenei mérföldkövek, mennyei katarzist éreztem, főleg az első néhány meghallgatás alkalmával:

In Rock (1970)

Made in Japan (1972, LIVE).

17, vagy 18 évesen lemondtam egy nekem tetsző lányról, mert muja voltam (félénk a lányokkal). És mivel meggyőztem magam, hogy úgy sem jövök össze vele, egy bulin lazán odamentem hozzá poénokat lökni. Pár perc múlva a csaj kivitt engem a táncparkettre lassúzni. Hát az maga a mennyország volt. Összebújva dülöngéltünk még akkor is, amikor jött a következő, gyors zeneszám.

Máig hálás vagyok neki, ő adta vissza az önbizalmamat, holott nem lett az egészből semmi. De a gesztus, hogy magához ölelt mások előtt gyengéden és őszintén... Megéreztem, hogy férfi vagyok és kellek a lányoknak, ráadásul mivel romantikus hajlamom van, úgy éreztem, végre van olyan lány, aki érzi a szívemet.

Ő elsős gimis ("kilencedikes") volt csak (kb 14 éves lány) és baromi tapasztalt a fiúkkal, ahogy levettem. Én meg akkor voltam kb negyedikes gimis, ma ezt 12-esnek mondanák.

Jelet adott, h innentől én kezdeményezzek, soha többé nem láttam őt, mert egyik napról a másikra a félénkség nem múlik el. Ő meg búszke láyn lehetett, nem keresett többé, talán azt vehette le, hogy meggondoltam magam, ami nem igaz, és szerintem rá jellemző volt, hogy juszt se fog egy fiúnak udvarolni (amiben igaza lehetett egylébként). De ha nincs ez a löket, ki tudja, mikor váltam volna bátorrá az udvarláshoz... 18 évesen végre összejöttem életem első barátnőjével. Na, az már közel se volt mennyei, de azért voltak szép pillanatok vele is.