El tudnátok magyarázni, miért fontos nektek a párkapcsolat?
Szerintem velem valami nagyon nagy baj van, mert sosem volt fél évnél hosszabb párkapcsolatom, és most már egyáltalán nem is akarok ismerkedni senkivel. Nem csalódtam a férfinemben, sosem vertek át, nagyszerű embereket ismertem meg közülük. De szeretek a saját ágyamban kiterülve fingorászni éjjelente úgy, hogy nem ébredek arra, hogy valakinek a méretes karja rajtam pihen, vagy hogy épp horkol. Szeretem, hogy senkit nem kell kerülgetnem a lakásban, és tök jó, hogy egy nehéz nap után, mikor feszült vagyok vagy sírok, senki nem szól hozzám, és senkinek nem kell elmagyaráznom, hogy azért bömbölök a fürdőkádban, mert letoltak a munkahelyen pl., hanem nyugodtan lerendezhetem a dolgot magamban. Azt is szeretem, hogy nem kell alkalmazkodnom senkihez, nem néznek rám csúnyán, ha heti hétből négy napot is a haverokkal dartsozok, és a hűtőm tartalma pontosan ugyanúgy fog várni, mint ahogy ott hagytam. A szexuális részt is szépen megoldhatod magadnak, külön extra, hogy amit neked valaki tíz-száznyolcvan perc alatt ad meg (vagy nem ad meg), azt magadnak kettő perc alatt megadhatod.
Nagyon szeretem a csendet és a nyugalmat, azt, hogy a magam ura vagyok, hogy senki nem bosszant, a barátaimat szeretem és törődöm velük, de ők nem élnek velem, és bármikor megtehetem, hogy lemondok egy találkozót, vagy akár ötöt is sorban, ha inkább egyedül filmeznék otthon, nem fognak haragudni. Laktam már másokkal, még egy kisállatot is nehezen viselek az életteremben az állandó igényeivel, nem még egy embert, akinek a szája is jár...
A társadalom, a női magazinok, a felszínes pinák, anyám, meg úgy mindenki szerint iszonyúan magányosnak és nyomorultnak kellene éreznem magam, de én őszintén sokkal jobban érzem magam, mint mikor kapcsolatban éltem. Vagyok néha szerelmes, de azt mostanra már tudom irányítani, a szép részét (az álmodozást, a boldogságot) megélem, de nem teszek egy lépést se az illető felé, mert ahogy belegondolok, hogy minden nap beszélnem kellene vele, bizonyos időközönként eljárni ide-oda, majd összeköltözni, na ez annyira lohasztó, hogy azt el nem tudom mondani.
És komolyan kezdek aggódni, hogy nagyon kattant lehetek, mert az ismerőseim jó része biztos benne, hogy valami nem stimmel, mert olyan nincs, hogy valakit ne a hormonjai irányítsanak, nemet tudjon mondani a szerelemnek, és ne legyen szomorú, mikor egyedül alszik el (mint már írtam, én meg azt nem értem, hogy lehet mással egy légtérben aludni minden.egyes.este)
Szóval szerintetek normális vagyok, van bárki még, aki így gondolja, mint én, vagy azonnal forduljak pszichiáterhez, mert én vagyok az egyetlen a világon?
N
válasza:
válasza:# 12 Szerintem nem csak lakás miatt élnek együtt az emberek, ha már ilyen ridegen is nézzük a dolgokat. Lehet, hogy vannak olyan párok, akik szerelem nélkül vannak együtt, de ez nem csak a lakásról szól. Szerinted akinek van lakása, az miért akarna maga mellé valakit, akit eltarthat a saját fedele alatt? Ez csak az eltartott félnek lenne jó, a lakásbirtokosának miért? Csak szóltam, hogy nem mindenütt az a helyzet van, hogy közösen vesznek házat a felek.
Pl. van akinek még fiatalkorban is már az önbecsüléséhez kell az a tudat, hogy valaki együtt akar lenni vele. Azonkívül ami sokkal fontosabb, hogy sokan a biztonságtudat miatt is vágynak társra, pl. számomra furcsa lenne elképzelni azt, hogy sokáig teljesen egyedül éljek, úgy hogy senki sincs mellettem, bármikor történhet valami, ilyenkor jó helyzet, hogy az ember nincs egyedül. Pl. miután megszületsz, a szüleid sem lesznek örökké melletted, tehát teljesen normális ösztön, hogy az ember társakat keres. Ha már együttélésről is van szó, ezalatt nem föltétlenül párkapcsolatot értek, de bármit, akár a barátnőddel élsz, akár a szüleiddel, stb.
Senkinek sem szólok bele a magánéletébe, hogy miként érzi jól magát, viszont azt megjegyzem, hogy együttélni valakivel nem azt jelenti föltétlenül, hogy lemondasz magadról, vagy befeszülve kéne élned. Bár van aki tényleg így érzi magát mások társaságában, de nem mindenki, tehát olyan embernek ez nem jelent problémát, aki épp olyan természetes és felszabadult tud lenni mások mellett, mint egymagában. Tehát egy ember mellett is nyugodtan rendezhetem a dolgaim, ha olyan személy, akinek nem zavaró a jelenléte, SŐT talán épp, hogy felderítő, de ez mind egytől egyig emberfüggő dolog. Tehát aki együttél a párjával és boldog, az csak annyit tett, hogy jól választotta meg, hogy kivel.
Kicsit ironikusnak tartom a kérdező részéről, hogy úgy hangzott a leírása, mintha boldogabb lenne és jobban érezné magát úgy, hogy "egyedül egymagában sírhat". Azt értem, hogy egyedül szeretsz lenne, de önmagában ez a kijelentés már ellentmondásos, de na van aki természetéből adódóan ilyen dráma királynő, a lényeg, hogy kisírhassa magát, nehogy valaki törődni akarjon vele és segítsen. Látod ezt neked is nehezebb lenne elmagyarázni, hogy miért jó egyedül sírni egy fürdőkádban, de te kéred számon, hogy mások miért érzik jól magukat párkapcsolatban:)) Tényleg nem vagyunk egyformák.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!